Történelmünk

1. Az egyházmegye a középkorban

A veszprémi püspökség a magyar egyházszervezés korai időszakában, 1000 körül jött létre. A székesegyház melletti Szent György-kápolna és egyes vélemények szerint a veszprémvölgyi bizánci rítusú apácakolostor mutatja Veszprémnek a püspökség kánoni megalapítása előtti jelentőségét a kereszténység hazai meggyökereztetésében. Szent István király 1002/1009-re datált, a veszprémi székesegyház javára kibocsátott adománylevele ugyanakkor már biztosan az egyházmegye fennállásáról tanúskodik. Az egyházmegye védőszentjéről a középkorban még nem esett szó, a székesegyház patrocíniuma alapján Szent Mihály egyházmegyéjéről szólnak a források. A püspökség területe a Dunántúl középső részén a Dunakanyartól a Dráváig húzódott, magában foglalta Zala (Kolon), Somogy (tizede a pannonhalmi bencés apátságot illette), Veszprém, Fejér, és Pilis (Visegrád) megyéket. Egyházigazgatásilag hat főesperességre – szentendrei (később budai), fehérvári, veszprémi, zalai, somogyi és segesdi –, illetve a középkor végén kb. 600 plébániára tagolódott. Papi utánpótlását a veszprémi székesegyházi iskola biztosította, amely magas szintű képzést ugyan biztosított, de – ellentétben a hagyománnyal – nem volt egyetem. Az egyházmegye területén a török kor beköszöntéig mintegy 100 szerzetesi közösség működött.

Amíg a püspökséget az uralkodó, addig a veszprémi székesegyházat Gizella királyné alapíthatta, s ily módon a mindenkori királyné kegyura lett a veszprémi székesegyháznak. A hagyomány szerint Veszprémben koronázták és temették el az uralkodói hitveseket. A székesegyházban, mint királynéi kápolnában állt a királynék trónszéke, s 1217-ig a kincstárban őrizték koronáját, pecsétjét és okleveleit. A királynékhoz kapcsolódott a veszprémi püspök két egyedi joga: ő koronázhatta meg az uralkodói hitvest (1216), és a királyné kancellárjaként látott el hivatali feladatot (1269). Az utolsó veszprémi püspök, aki a királynéi kancellári hivatalt töltötte be, Acsády Ádám (1725–1744) volt. A veszprémi püspökök 1313-tól 1330-ig, majd 1392-től 1773-ig, Koller Ignác püspökig Veszprém megye ispánjai, illetve főispánjai voltak, tehát egyházi joghatóságukhoz világi hatalom is párosult egyházmegyéjük egy részén.

Az egyházmegye jeles püspökei közül kiemelhető Róbert (1209–1226), aki megvédte a királynékoronázó jogot az esztergomi érsekkel (Merániai János) szemben (1216-ban), részt vett a IV. lateráni zsinaton (1215), valamint részben kezdeményezésére indult II. András király 1217-ben keresztes hadjáratra a Szentföldre. Bertalan püspök idejében (1226–1244) alapították a Szent Katalin kolostort. Szécsi Pál idejében (1263–1275) az egyházmegye területén működő remetéket a pálos szerzetesrendbe szervezték. Vetési Albert (1458–1486) Mátyás király kedvelt diplomatája voltVeszprémben fürdővel ellátott ispotályt létesített a szegényeknek, valamint átépítette a Szent György-kápolnát. Utóda, ifj. Vitéz János (1489–1499) több itáliai diákot pártfogolt, 1497-től a Dunai Tudós Társaság elnöke volt. Beriszló Péter püspök (1512–1520) diplomata és hadvezér idején, 1515-ben zsinati határozatban – hazánkban elsőként – szabályozták az anyakönyvvezetési gyakorlatot.

A püspök mellett működő reprezentatív és tanácsadó világi papi testület a székeskáptalan volt. 11. századi előzmények után a 13. században vált önálló jogi személlyé és lett hiteleshelyi tevékenysége kapcsán az egyházmegyei írásbeliség első számú letéteményes. Létszáma a középkorban 36 fő. Főbb méltóságviselői: a négy első állomású kanonok ún. oszlopos kanonok (Canonici columnares) és pedig

1. a nagyprépost (nagyprépost), a káptalan vezetője,
2. az olvasókanonok (Lector), aki a hiteleshelyi tevékenységet felügyelte,
3. az éneklőkanonok (Cantor), aki a liturgiát szervezte,
4. az őr-kanonok (Custos), aki a kincstárért és a levéltárért volt felelős,

továbbá a 13. századtól a főesperesek, illetve a veszprémi Mindenszentek társaskáptalan prépostja kisprépostként, valamint a hantai és felsőörsi társaskáptalanok prépostjai. Könyvállományáról két 15. századi könyvjegyzéke, vagyonáról középkor végi számadáskönyve tájékoztat. A 15. század második felében humanista főpapi kör alakult ki a püspök mellett, akik élénk kapcsolatokat ápoltak a korabeli reneszánsz tudományos világgal. Karai László későbbi budai prépost telepítette 1471-ben az ország fővárosába az első nyomdát, Nágocsi Gáspár kánonjogi kódexet szerkesztett, Vetési László nagyprépost verseivel vált ismertté az utókor számára.

A püspökség földesúri jövedelmei mellett az egyházi jövedelmekre, elsősorban a tizedre támaszkodott. A kanonoki testület vagyona püspöki és uralkodói adományokból alakult ki. A káptalan a 13. század végéig az egyházi javak megosztása kapcsán jutott birtokokhoz, illetve a plébánosokkal együtt a tized negyedéhez. A püspökség két várral (Sümeg, Veszprém), több mezővárossal (Egerszeg, Nova, Peremarton, Sümeg, Veszprém) és mintegy 70–80 birtokkal rendelkezett. A káptalan birtokainak száma ugyanakkor egyidejűleg 50–60 körül mozoghatott.

 

2. A 16–17. század története

A 16. századi országos történelmi események óriási törést jelentettek az egyházmegye életében. A reformáció térhódításával és a török megjelenésével állandóvá váló háborús viszonyok eredményeképpen csökkent a hívek és a papság létszáma, az egyes egyházi intézmények működése akadozott, szünetelt vagy végleg megszűnt. A püspökök egyházi funkcióikat teljes mértékben már nem tudták ellátni, helyettük diplomáciai (Bornemissza Pál), kancellári (Zalaházi Tamás) és hadvezéri feladatok (Beriszló Péter) foglalták le idejük nagy részét, vagy csak rövid ideig álltak az egyházmegye élén, és olykor még székhelyüket sem tudták elfoglalni (Kövesi András). A korszakban az egyházmegye kettészakadt: Somogy, Fejér és Pilis megyék a török hódoltság részéve váltak, míg Veszprém és Zala részben magyar, részben török fennhatóság alá került. A tizenötéves háború időszakában még az addig megmaradt püspöki birtokok is elpusztultak vagy eladományozták őket, így a püspökök gyakorlatilag jövedelem nélkül maradtak. (1596 és 1608 között öt főpásztora volt az egyházmegyének.)

A káptalan a mohácsi vész után sikertelen küzdelmet folytatott a fennmaradásért. Hol a belső hatalmi viszályok (1527), hol a török fenyegetettség (1529) veszélyeztette a kanonokok életét. Sorsukat Veszprém  1552-es török hódítása pecsételte meg, mikor először foglalták el a várat. A kanonokok közül ekkor sokat meggyilkoltak, többen fogságba estek, akik pedig elkerülték ezt a sorsot, elmenekültek a városból és más káptalanok tagjai lettek vagy plébániai szolgálatot láttak el. A káptalan 1630-ban történt visszaállításig, mint intézmény megszűnt létezni.

Az egyházmegye papságára és a szerzetesek is hasonló sorsban osztoztak. Létszámukat a halálozások, a papi utánpótlás hiánya, valamint az új hithez való átpártolások tovább csökkentették. Fokozta ezt a földesurak csatlakozása is a reformációhoz, akik valamennyi jobbágyukkal együtt tértek át az új vallásra, valamint a török Habsburg, és ezzel párhuzamosan katolikus ellenes magatartása is. A megmaradt papság teológiailag nem volt képzett, így a reformáció kihívására nem tudott megfelelő választ adni. A szerzetesek sorsa is hasonló volt. Az egyházmegyében működő karinges ágostonos, bencés, ciszterci, johannita, karthauzi, pálos, premontrei, illetve ferences és domonkos monostorok és kolostorok is az enyészetté váltak a 16. század végére. Mivel a háborús viszonyokhoz a protestáns egyház jobban tudott alkalmazkodni – vándorprédikátoraik olyan helyekre is eljutottak, ahol katolikus papot a hívek évekig, olykor évtizedekig nem láttak – sokan áttértek az új hitre.

A 17. századi viszonyok hasonlóak voltak az előző évszázadhoz. Az egyházmegye területén a katolikus megújulást gátolta a terület végvidéki jellege, vagyis az, hogy még békeévekben is kisebb-nagyobb csetepaték zajlottak területén. A papság létszáma folyamatosan csökkent a század elején, ami ellen a főpásztorok nem tudtak semmit tenni. Az egyházmegye továbbra is szenvedett a belső hatalmi harcoktól (Bocskai felkelés) és a török rabigától.

A katolikus megújulás csírái azonban Ergelics Ferenc (1608–1628) püspöksége idején már kezdtek megjelenni, aki papokat szentelt, bérmált és vizitált, illetve alapítványt tett Nagyszombatban az egyházmegyés papok képzésére. A veszprémi püspökség javait is kezdte apránként visszaszerezni. Munkáját id. Sennyei István püspök folytatta. 1629 fordulópontnak tekinthető az egyházmegye életében. A püspök ekkor visszaváltotta a veszprémi várkapitánytól birtokai egy részét, s a következő évben restauráltatta a székesegyház altemplomát, és helyreállította – egyelőre 5 taggal – a székeskáptalan működését. A kanonokok közül azonban csak 2-3 tartózkodott Veszprémben, a többi plébánosi feladatott látott el az egyházmegye nagyobb városaiban. A török engedélyével egyes falvakban ekkor plébánosok tevékenykedhettek. Jellemző a törökkori állapotokra, hogy mindössze 1-2 tucat plébánia működhetett ekkor a Magyar Királyság területén lévő egyházmegyei részeken. A püspök ezen kívül Győrben az egyházmegye számára papokat neveltetett. Az elért eredményeket az utódok nem kis erőfeszítés árán tudták megőrizni.

Jakusics György (1637–1642) újabb lendületet adott a lelki élet újjászervezéséhez és megújításához. A paphiány megoldását ő és utódai is a misszionáriusokban látták, és a jezsuitákra, kapucinosokra, piaristákra, és ferencesekre bízta a protestáns és törökök uralta területek lelkigondozását. Az első ilyen állomás Pápa (1631) ésAndocs (1641) volt, majd később Veszprém (1649), Sümeg (1652), Buda (1686), Székesfehérvár (1688) és Kanizsa (1690) lett missziós rendházak otthona.

Az égető paphiány megoldására kialakult továbbá a licenciátus intézménye, amelyet az 1628-as pozsonyi zsinat szabályozott. Világi férfiak kaptak „felhatalmazást (licentiát) egyházi cselekmények végzésére, amelyekhez a papszenteléskor nyert hatalom nem volt szükséges”, így keresztelést, esketést, temetést és tanítást végezhettek a hívek között.

Széchényi Pál püspöksége zárta a veszprémi egyházmegye legszomorúbb időszakát (1687–1696 veszprémi püspök, majd kalocsai érseki kinevezése után adminisztrátor). A hitélet kiterjesztésén a főpásztor 11 plébánia alapításával segített, a hitélet elmélyülését pedig a sümegi kegyhely létrejötte jelezte (1699). Széchényi Veszprémben a várőrséggel és a várossal elismertette a káptalan és a püspökség földesúri jogát, így gazdaságilag erősítette azokat. Alatta szenvedte el Veszprém a Heister tábornok általi dúlást (1704) a Rákóczi szabadságharcban való részvételéért, amelyben a székesegyház ismét hatalmas károkat szenvedett.

 

3. Az egyházmegye a katolikus restauráció korában (18–19. század)

Az egyházmegye területén a török kiűzésével és a Rákóczi-szabadságharc lezárultával megszűntek a háborús viszonyok. A század főpásztoraira másfél évszázados harcok után az egyházmegyei plébániahálózat újjászervezése, a protestáns vallás térhódításának visszaszorítása, a papnevelés intézményeinek létrehozása, és az istentiszteleti helyek – beleértve ebbe a székesegyházat is – renoválása és, ahol szükséges, újjáépítése volt.

A korszak első püspöke, Volkra Otto János (1710–1720) egy szétzilált plébániahálózattal rendelkező, döntően protestánsok lakta egyházmegyében kezdte meg tevékenységét. Első és legfontosabb feladata a papnevelés utánpótlásának biztosítása volt. 1711-ben megszervezte a piaristák által működtetett Szent Anna szemináriumot, amely ugyan fennállása alatt mintegy 30 új papi hivatást adott az egyházmegyének, de 1722-ben kellő anyagi alap híján beszüntette működését. (Az egyházmegye Szent Anna patrocíniuma is ez időtől mutatható ki a forrásokban.) Szintén piarista szerzetesek tanítottak a veszprémi elemi iskolában és a gimnáziumban. Volkra emellett sikeresen védte meg az egyházmegye ősi jogait a királynékoronázással kapcsolatban, illetve a zalai és dél-somogyi plébániák hovatartozása érdekében a zágrábi püspökséggel szemben is fellépett. Főpásztori ideje alatt 18 új plébánia létesült. A katolikus vallás restaurációja mellett célja a püspökség idegen kézbe került vagyonának, birtokainak és (tized-) jövedelmeinek visszaszerzése volt. Az elnéptelenedett falvakba püspöksége idején érkeztek először külföldi katolikus jobbágyok.

Eszterházy Imre (1723–1725) rövid veszprémi püspöksége idején került sor a romos székesegyház barokk stílusú újjáépítésére, de nagyobb szabású terveiben megakadályozta őt 1725-ben történt esztergomi érseki kinevezése. Utóda, Acsády Ádám (1725–1744) idején folytatódtak a plébániaalapítások és templomépítések, illetve a püspök művészetpártoló tevékenységéről is ismert volt. Gondja volt a Cassa Parochorum forrásainak igénybevételével a plébánosok anyagi viszonyainak konszolidálására.

A század legnagyobb formátumú püspöke – a pályafutását az egyházmegyében kezdő, korábbi bicskei plébános, majd felsőörsi prépost – Padányi Biró Márton volt (1745–1762). Püspöki munkáját az egyházmegye vizitálásával kezdte. Tizenhét évnyi főpásztori működését 48 új és 39 helyreállított plébánia, 88 új, 109 felújított és 43 visszafoglalt templom és 28 új iskola létesítése jelezte. Gondot fordított arra, hogy már regnálása első évében újraindítsa a szemináriumot, amely püspöksége idején 129 papot adott az egyházmegye számára. Főpásztori tevékenysége során az egyházmegyében általánossá vált az anyakönyvezés. A szigorú, vasakaratú, de életszentségben élő Padányi püspöksége jogainak védelmében vitákba bonyolódott és hosszas pereskedéseket folytatott a szomszédos egyházmegyékkel, az egyházmegyéjében lévő exempt plébániákkal, saját káptalanával, és nem utolsó sorban a püspökség területén élő protestánsokkal. Sümegi rezidenciáján könyvtárat hozott létre, figyelemmel kísérte levéltára sorsát, pártolta a korszak barokk művészeit (építészek, festők, zeneszerzők, írók). Tevékenysége anyagi alapját a püspöki birtokokon bevezetett, szakemberek által irányított nagyüzemi gazdálkodás jelentette. Sírja a veszprémi székesegyház altemplomában évtizedeken át zarándokhelynek számított.

Koller Ignác utódlási joggal már 1760-tól Padányi mellett működött, az egyházmegyét pedig 1762–1773 között irányította főpásztorként. Ő volt Veszprém vármegye utolsó püspök-főispánja. Fellner Jakabbal székvárosában felépíttette a püspöki palotát, s így a veszprémi püspök a több mint két évszázados sümegi tartózkodás után véglegesen Veszprémbe tehette át székhelyét. Elődje példájára vizitálta egyházmegyéjét, díszes könyvtárat létesített az új püspöki rezidenciában, és szociális intézményeket hozott létre az idősek, szegények és árvák segélyezésére. Halála után négy évig betöltetlen maradt az ekkor 174 plébániát számláló püspökség. Ez idő alatt sor került a dunántúli egyházmegyék 1777-ben történt átszervezésének előkészítésére. Ekkor jött létre a szombathelyi egyházmegye volt veszprémi és győri püspökségi területeken, illetve a székesfehérvári püspökség is, amelyet szinte kizárólag a veszprémi egyházmegyéből szakítottak ki. A veszprémi püspökség területe ekkor bővült ki a korábban a győri egyházmegyéhez tartozó pápai esperesi kerülettel, illetve a zágrábi püspökség által vitatott Dráva-balparti részekkel.

A század utolsó püspöke Bajzáth József (1777–1802) negyedszázados regnálása a leghosszabbak egyike az egyházmegyében. Püspöksége idejére esett a jozefinista reform: egy időre ismét bezárták a papnevelő intézetet, de a feloszlatott szerzetesrendek vagyonából újabb plébániákat szervezhetett. Elődeivel ellentétben jó viszonyt ápolt káptalanával, és statútumukat korszerű formában újította meg. Működése végén kb. 340 pap szolgált az egyházmegye 195 plébániáján. Bajzáth halála után a püspökség hat évig betöltetlen volt, így a széküresedés időszakának jövedelmeit a bécsi kormányzat a napóleoni háborúkra fordíthatta.

A 19. század első felében mostoha sorsa volt a veszprémi püspöki székbe megválasztott főpapoknak. Vagy csak rövid ideig tölthették be hivatalukat és aktív egyházkormányzati tevékenységet ezért nem is tudtak folytatni, vagy egyházmegyéjüktől távol éltek, illetve kinevezett püspöke sem volt az egyházmegyének összesen több mint egy évtizedig a korszakban. Az 1848–1849-es szabadságharc leveréséig majdnem annyi püspöke volt az egyházmegyének (5), mint a 18 században összesen (7). Az első püspök az egyházmegyéből, a Veszprém melletti Szentkirályszabadjáról származó Rosos Pál (1808–1809) alig 13 hónapi püspöksége idején került sor a napóleoni háborúk egyetlen, a Magyar Királyság területén zajló ütközetére, a győri csatára. A hadmozdulatok során két alkalommal is francia csapatok szállták meg a nagy tervekkel érkező püspök székvárosát, aki az eseményekbe beleroppant. Utódára, Kurbély Györgyre (1809–1821) várt az egyházmegye elődje által megvalósítani kívánt vizitálása, amely a plébániák vagyoni helyzetének, épületállományának és a hívek lelkiéletének felmérésével az esetleges reformintézkedések alapjául szolgálhatott volna. Őt követően, újabb kétéves széküresedés után 1823-ban Makay Antal lett a püspök, aki beiktatása után (1824) azonban ismét csak rövid ideig, 10 hónapig viselhette méltóságát (1823–1825). Utóda a reformországgyűlések időszakában a veszprémi születésű Kopácsy József (1825–1842) lett, aki 1838-tól esztergomi érsekként már helynökei révén kormányozta egyházmegyéjét. A magyar nyelv ügyét támogatta azzal, hogy elrendelte a magyar nyelvű anyakönyvezést, és püspöki körleveleit is magyar nyelven jelentette meg. 1834-ben rövid életű tanítóképzőt hozott létre Veszprémben, szülőházában pedig elemi iskolát nyitott. 1838-ban elkészíttette az első egyházmegye-térképet.

A szabadságharc idején Zichy Domonkos volt Veszprém püspöke (1842–1849). Az alig 34 éves új főpásztor hatalmas lendülettel látott munkához. Egy éven belül megalapította a papi nyugdíjintézetet (Domonkos Intézet), az évtized közepén vizitálta egyházmegyéje székvárosa környéki – bakonyszombathelyi, cseszneki, füredi, palotai és veszprémi – esperesi kerületeit. Az 1843–44. évi reformországgyűlésen törvény született a magyar nyelv hivatalossá tételéről. A püspök egyházmegyéjében lehetővé tette, hogy ki-ki megválassza, hogy latinul vagy magyarul kívánt-e levelezni a főhatósággal (a teológiai oktatás nyelve azonban továbbra is a latin maradt). 1848 őszéna hadi cselekmények hatására – Görgei Artúr a püspök öccsét, Zichy Ödönt kivégeztette – székvárosát elhagyta, s a következő évben az uralkodó és a Szentszék előtt lemondott püspökségéről.

Utóda a rendkívüli műveltségű, több nyelven beszélő pécsi kanonok és egyetemi tanár, Ranolder János lett (1849–1875). A szabadságharc után felelősségre vonni kívánt papjait megmentette a katonai hatóságok vizsgálata alól. Az 1850-es években bérmaútjai során bejárta egész egyházmegyéjét. Az 1857-es úrbérrendezés után az egyházmegyéjének ítélt összegből létrehozta a Ferenc József Alapítványt, és az alap évi kamatainak haszonélvezőivé a plébánosokat, a káplánokat, a nyugdíjas papokat, a szemináriumot és szerzetesnőket apácákat tette. Támogatta az elesetteket, a közoktatás ügyét és a nőnevelést. Az egyházmegye-szerte létrehozott Ranolder-intézetek – Kaposvár, Keszthely, Pápa, Tapolca és Veszprém – vezetésével az Irgalmas Nővéreket bízta meg. Részt vett az I. vatikáni zsinaton, ahol a magyar püspökök többségével együtt azok közé tartozott, akik a pápai tévedhetetlenség dogmájának kimondását nem tartották időszerűnek. Élve a veszprémi püspök ősi jogával, 1867-ben ő koronázta meg Ferenc József feleségét, Erzsébet királynét. Halálát követően két év széküresedés után Kovács Zsigmond lett az utóda (1877–1887). Püspöksége alatt került sor az Egyházmegyei Alapítványi Hivatal létrehozására, amely a korábbi kegyes alapítványokat fogta össze, és pénzügyi tevékenységet is végzett: 7%-os kamatra bárki, nemcsak egyháziak, kaphatott bankhitelt az Alapítványtól. Az Alapítványi Hivatal tevékenysége így fontos gazdasági támasza lett az egyházmegyének. Adományai a rászorulókat és olyan kulturális célokat támogattak, mint pl. Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt c. festményének megvásárlása vagy a Vatikáni Titkos Levéltárban folytatott történeti kutatások támogatása.

 

4. Az egyházmegye a 20. században

A trianoni országhatár-változásokkal a 13.710 négyzetkilométer nagyságú egyházmegye az ország közepes területű püspökségei közül Eger és Vác mellett az egyik legnagyobbá, és 700.000 körüli hívőszámával az egyik legnépesebbé vált. Súlyát növelte, hogy a püspökség és a székeskáptalan birtokai érintetlenül vészelték át a háborús éveket és a határmódosításokat is, s ezzel előbbi második lett a kalocsai érsekség, illetve utóbbi pedig az egri főszékeskáptalan mögött.

Az 1950-ben bekövetkezett világi közigazgatási változások annyiban érintették az egyházmegyét, hogy Zala megye Balaton-felvidéki része – és a keszthelyi járás 1979-ig – Veszprém, illetve az enyingi járás pedig Veszprém megyétől Fejér megyébe került. Apróbb, néhány települést érintő változások eredményeképp Komárom, Tolna és Vas megyei települések is tartoztak ekkor az egyházmegyéhez.

Egyházi közigazgatási szempontból a 20. század elején a 18 esperesi kerület 5 főesperességbe (székesegyházi, pápai, zalai, somogyi, segesdi) tartozott. 1902-ben Hornig Károly az espereskerüeltek számát a plébániák hatékonyabb ellenőrzése érdekében 29-re emelte. A plébániák és papság számának növekedésével Bánáss László püspök 1948-ban már 52 esperesi kerületet alakított ki, amit egy évtizeddel később 35-re, majd 1990-ben 15-re csökkentettek.

Az egyházmegye területén élő hívek lélekszáma 1901 és 1949 között 568 ezerről 717 ezerre nőtt. Az emelkedés az 1970-es évekig folytatódott, csúcspontján 750 ezer katolikus hívőről tettek jelentést. Az évtized végével a tendencia megfordult, s 1992-ben a vatikáni források már csak 670 ezer hívőt regisztráltak. A hívek számának csökkenése több tényezővel magyarázható. Az iparosítás az egyházmegye területén a trianoni diktátum utáni években kapott lendületet (Ajka, Várpalota, Halimba), majd ez a második világháború után erőteljesebb folyamattá vált. Az iparosítással járó urbanizáció következtében a falvak addig zárt, vallásos közösségei felbomlottak. A hívek számának csökkenését a kedvezőtlenné vált országos demográfiai folyamatok is erősítették.

Báró Hornig Károly püspöksége (1888–1917) ugyan a 19. század végén kezdődött, de átnyúlt a 20. századba is, s a könnyebb összehasonlítás végett e korszakban tárgyaljuk. Főpásztori regnálása az egyházmegye történetének egyik fényes időszaka volt. A keménykezű Hornig mint nagy építkező és bőkezű mecénás maradt meg az utókor emlékezetében. Püspöksége idején az egyházmegyében folyamatosan kb. 350 pap – ebből 290–300 a lelkipásztorkodásban –, és 80–90 káplán teljesített szolgálatot, valamint 35 kispap tanult a szemináriumban. A szerzetesrendek a kegyuraságuk alá tartozó plébániák révén vettek részt a hitéletben (11 ciszterci, 9 bencés, 7 ferences, 1 premontrei rendház). A tanítórendek az oktatásban működtek közre: a felekezeti kézben lévő népiskolákat szerzetesrendi fenntartásban működő gimnáziumok (piaristák: Nagykanizsa, Veszprém; bencések: Pápa; premontreiek: Keszthely), és nőnevelő intézetek egészítették ki.

Az első világháború utolsó évében már Rott Nándor foglalta el a püspöki széket (1917–1938). Két évtizedes főpásztori működése a dinamikus fejlődés jegyében telt, ami részben az egyház számára kedvező társadalmi-politikai feltételeknek volt köszönhető. Püspöki működését az egyházmegye vizitálásával kezdte 1920 és 1925 között, majd 1923-ban és 1934-ben két egyházmegyei zsinatot is tartott. A korszakban 20%-kal növekedett az egyházmegyés papok, és több mint duplájára emelkedett a kispapok száma (kb. 80-ra). A papi hivatásgondozás keretében 1933-ban sor került a szeminárium bővítésére, illetve a kisszeminárium megszervezésére. A személyi állomány bővülése 30 új plébánia felállítását tette lehetővé. A főpásztor figyelmet fordított a sajátos lelkigondozást igénylő társadalmi csoportok, így a pusztákon élők, az ipari körzetekben lakóka, valamint a balatoni üdülőtelepekre érkező középosztálybeliek pasztorálására is. A korszakban alakultak meg a plébánosokat is magukban foglaló egyházközségek, ami az Actio Catholica helyi szervezeteivel, illetve az ezek által koordinált egyesületekkel és a hitbuzgalmi társulatokkal (Szívgárda, rózsafüzér-társulatok, oltáregyletek, cserkészek, harmadrendi társulások) párhuzamosan a plébániai hitélet élénkebbé válását eredményezték. Az új országhatárokon túlról menekülő szerzetesek számára új rendházak nyíltak: 141-ről 264-re emelkedett a férfi, és 163-ról 436-ra a női szerzetesek létszáma 1901 és 1938 között az egyházmegye területén.

Rott Nándort alig két hónapos kormányzással Tóth Tihamér követte 1939-ben, majd Czapik Gyula, későbbi egri érsek lett Veszprém püspöke (1939–1943). Utóbbi működése idején váltak intenzívvé a KALOT és KALÁSZ mozgalmak, és lett hatékony egyházmegyei szinten az Actio Catholica.

Czapik Gyula, majd Mindszenty József (1944–1945) és Bánáss László (1945: apostoli kormányzó, 1946–1949: püspök) is folytatta a plébánialapítások sorát. Bár a későbbi hercegprímás rövid püspökségéből négy hónapot nyilas fogságban töltött, de így is 34 helyen alapított önálló plébániát vagy lelkészséget. Bánáss püspök már alapvetően megváltozott társadalmi-politikai-gazdasági körülmények közepette vette át az egyházmegye irányítását. Regnálása idején kezdődött meg a kommunista diktatúra kiépülése, az egyházi intézményrendszer felszámolása, az iskolák és az egyházi vagyon államosítása.

A domonkos Badalik Bertalan (1949–1965, akadályoztatva 1957-től) idején folytatódott az egyház politikai visszaszorítása. 1956-ig az egyházmegye 30 papja szenvedett börtönbüntetést és internálást, s a forradalom utáni évben magát a főpásztort, mint a Mindszenty-vonal képviselőjét is internálták. 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket és államosították az egyházi kezelésben álló szociális intézményeket. 1951-ben fel kellett ajánlani a megmaradt plébániai földeket az államnak, illetve bezárták a veszprémi kis-, 1952-ben pedig a nagyszemináriumot is. A püspöki aulába kinevezett Állami Egyházügyi Hivatali (ÁEH) megbízottak, az ún. „bajszos püspökök” révén politikai felügyelet alá helyezték a hivatal munkáját. Az egyházmegyei keretek közé átvett szerzetesek miatt ugyanakkor kezdetben még folytatódhatott a plébániaszervezet bővülése. (1901-ben 224, 1938-ban 258, 1949-ben 329, 1963-ban 353 plébánia volt az egyházmegyében.)

Badalik utóda, a premontrei Klempa Sándor (Károly) 1957-ben az állam nyomására átvette az egyházmegye irányítását, majd 1959-től szentszéki felhatalmazással mint apostoli kormányzó folytatta működését. A II. vatikáni zsinaton ő képviselte a veszprémi egyházmegyét. Múlhatatlan érdemei vannak az egyházmegyei kulturális értékeinek megóvása terén: kezdeményezésére a plébániai műkincsek egy részét Veszprémbe mentették, ahol leltároztatta azokat, illetve a levéltárban restauráltatta az országosan is jelentős középkori oklevélgyűjteményt. Püspöksége idején érte el csúcspontját a papi hivatások száma az egyházmegyében: az 1963-as sematizmus 520 papot írt össze, köztük még mindig 50 egykori szerzetest.

1964-ben a Szentszék és a Magyar Népköztársaság közötti részleges megállapodás szabályozta a püspökök kinevezésének módját. Ennek nyomán az állam előzetes hozzájárulásával 1972–1974 között apostoli adminisztrátorként Lékai László, Kádár László (1974–1978), majd Paskai László (1978–1982) vezette az egyházmegyét. Utóbb valamennyien érseki kinevezést nyertek: Lékai és Paskai esztergomi, Kádár egri metropolita lett.

A pasztoráció az ötvenes évek elejétől a plébániai életre koncentrálódott, mivel a diktatúra rendelkezései az „egyházat a sekrestyébe szorították”. A hatvanas évek végétől csökkenni kezdett a papság és a hívek létszáma, a hitoktatás pedig a rendszerváltásig csak templomi keretek között működhetett. A paphiány miatt egyre több plébánia maradt üresen, amelyeket – fíliáikkal együtt – oldallagosan láttak el egy-egy szomszédos anyaegyházból. A közvetlen papi utánpótlást jelentő kispapság létszáma alig egy tucatra esett vissza, s a kápláni állások is töredékükre redukálódtak. Sok település csak vasár- és ünnepnap látott papot, s a hitélet is mindössze a szentségek kiszolgáltatására korlátozódott Nem meglepő tehát a vallásosság hagyományos formáinak a korszakban tapasztalt visszaszorulása.

A nyolcvanas évektől az országos politikában az enyhülés jelei mutatkoztak. Szendi József püspöksége (1982–1983: apostoli kormányzó, 1983–1993: püspök, 1993–1997: érsek) idején már új templomok, plébániaházak is épültek, többet restauráltak, megnyílt az egyházmegyei múzeum és a Papi Otthon Veszprémben és Hévízen. Az utolsó veszprémi püspök múlhatatlan érdemeket szerzett a katolikus egyházat ért sérelmek szóvátételében, az egyház szabadságainak helyreállításában és az egyházon belüli rendszerváltozás szükségességének felismerésében.

• A Veszprémi Főegyházmegye (1993–)

5. János Pál pápa 1993. május 30-án kelt, Hungarorum gens kezdetű apostoli konstitúciója rendezte a Trianon óta változatlan hazai egyházi határokat, és Veszprémet érsekség rangjára emelte. A rendelkezés értelmében Veszprém hagyomány szerinti 100. püspöke, Szendi József az főegyházmegye első érseke lett. A Veszprémi Főegyházmegye területéből kivált ugyanakkor az újonnan létrehozott Kaposvári Püspökség. A veszprémi érseki tartományt így ma a Veszprémi Főegyházmegye, illetve a Kaposvári Egyházmegye és a Szombathelyi Egyházmegye alkotják. A főegyházmegye az új területi beosztás szerint Veszprém megyére, illetve Zala megye kb. harmadára és néhány szomszédos megye településeire terjed ki. Egyházi közigazgatás szerint a 180 plébánia előbb 8, majd 2011 óta 7 esperesi kerületre és 4 főesperességre tagolódik. (A plébániák kb. fele oldallagosan ellátott.)

A rendszerváltás utáni újjáépítés az oktatás területén ért el igazán számottevő eredményeket. 1994-ben ismét megindult a kispapképzés az 1991-ben újjáalapított Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán. Egyházmegyei fenntartású középiskola működik Veszprémben, alapfokú intézmény az egyházmegye nagyobb városaiban (Ajkán, Keszthelyen, Pápán, Tapolcán, Várpalotán, Veszprémben és másfél évtizedig Zalaszentlászlón is), óvoda pedig két településen, Veszprémben és Pápán. Az érsekség szociális intézményeket tart fenn Bakonyszücsön, Hévízen és Veszprémben. Kulturális intézményei közül alapítási sorrendben az érseki levéltárat, az érseki könyvtárat, a főegyházmegyei gyűjteményt és Szaléziánumot kell megemlíteni.