Csúrog fiatal magyar férfijait mind elhajtották és kivégezték a szerb partizánok, édesapám 37 évesen esett áldozatul, agyonverték,  én egyéves voltam akkor. Hamarosan elhajtották otthonaikból a még ott maradt magyarokat is – asszonyokat, gyerekeket és idős férfiakat – Járekba, ahol koncentrációs táborba kerültünk. Az éhség, a hideg és a tetvek miatt sokan meghaltak. A partizánok kegyetlenül bántak mindenkivel. Én nem tudtam szopni, mert édesanyámnak nem volt teje az éhezés miatt. Egy lágerbeli pap feladta nekem az utolsó kenetet is, mert nem sok remény volt már az életemhez…

A délvidéki, csúrogi származású Teleki Júlia megrendítő vallomását néma döbbenettel hallgatta nemrég a veszprémi Padányi Scholában a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége veszprémi szervezetének közössége. Döbbenettel, hiszen hosszú évtizedeken át beszélni, emlékezni sem volt szabad az ott élő magyaroknak, az életben maradottaknak az 1944/45 telén történt szörnyű eseményekre, a magyar genocídiumra, vagy ahogy Teleki Júlia fogalmazott: a magyar holokausztra.  A szerbek által szervezett vandál tömegmészárlásnak – melynek Bogner István szabadkai ny. egyetemi tanár, az est másik vendége szerint – előre megtervezett stratégiája volt, a Délvidéken mintegy 35 ezer magyar esett áldozatul, s emellett horvátok, németek is kis számmal. Harminc katolikus papot is megöltek, templomokat romboltak le. A lágerbe vezető erőltetett menetben csecsemőgyilkosság is történt, sőt volt eset, amikor a várandós anyából kitaposták a gyereket. A tömegmészárlást a szerbek az 1942-es délvidéki véres események megtorlásaként indokolták. Akkor ugyanis a második bécsi döntés értelmében a Magyarországhoz visszatérő területeken a magyar félkatonai egységek a szerb partizánok ellenséges támadásaira válaszként egy vezető önkényes utasítására mintegy négyezer szerb polgárt meggyilkoltak a Vajdaságban. A történészek jó része azonban állítja, hogy a ’44-es vérengzés tényleges oka az etnikai tisztogatás volt.

 Teleki Júlia és Bogner István – érintettségük folytán, hiszen mindkettőjüknek édesapját kivégezték ’44-ben – kutatták és kutatják, a túlélőktől gyűjtött vallomások alapján a meghurcolt ártatlan áldozatok kilétét, személyét, hogy az utókor nevében méltóképpen, kegyelettel megemlékezhessenek róluk, emlékjelet állíthassanak tiszteletükre. Kivégzésük után ugyanis tömegsírokba hányták a holttesteket a szerbek. Csúrogon még azzal is meggyalázták a holtakat, hogy tetemeiket a dögtemetőbe dobálták, ahová az elhullt állatokat szokták hordani a falubeliek.

Bogner eaA ’90-es évek elején mindketten a hozzátartozókkal emlékjeleket (keresztet, kopjafát) állítottak az áldozatok feltételezett tömegsírjainál. Bogner István, a helyi kegyeleti bizottság tagja, majd elnöke vezetésével Szabadkán később emlékfalat is építettek, amelyre felírták az áldozatok neveit és egy turulmadár szobrot is emeltek, amely egy vergődő madarat ábrázol, utalva az áldozatok és hozzátartozóik szenvedéseire, meghurcoltatásukra. Csúrogon az önkormányzat állíttatott emlékművet (egy feszületet, mely előtt levett kalappal áll egy férfi és mellette egy gyermek). Beszámoltak arról is azonban, hogy szinte minden évben valamilyen módon meggyalázták az emlékhelyeket a szerbek (a kereszteket kitépkedték, összetörték, elégették). A csúrogi szoboremléken még Krisztus keresztjét is képesek voltak megcsonkítani az egyébként ortodox hitű emberek. Szabadkán pedig ellopták a Vergődő madár szobrát, kitörték talapzatából, később újra kellett öntetniük.

Teleki Júlia elmondta, számos szerb iskolában, gimnáziumokban, egyetemeken tartott már előadást a ’44-45-ös vérengzésekről, s mindenütt azt kérdezgette tőle a hallgatósága : ’Ez igaz volt?’

A szerbiai iskolákban ugyanis a mai napig csak a ’42-es, magyarok általi kivégzésekről tanítanak, s a ’44-es megtorlásokról szó sem esik, amint arról sem, hogy ’44-ben pusztán egyszerű parasztok, polgárok, ártatlan gyermekek lettek a bosszú áldozatai, akik soha semmilyen katonai akcióban nem vettek részt. Zomborban például – idézte Bogner István – a magyar gimnáziumnak egy egész osztályát kiterelték a városból a vérengzés idején a partizánok, és agyonlőtték a diákokat a tanárokkal együtt.

Bár az áldozatok és hozzátartozóik „háborús bűnös”-megbélyegzése kérdésében megtörtént azóta a hivatalos rehabilitáció, a köztudatban még a gyűlölet fogja körül a délvidéki magyarokat ma is, összegezték az előadók.

Az emlékhelyeken minden évben nemcsak az áldozatokért, lelki üdvükért imádkoznak, hanem az egykori gyilkosok megvilágosodásáért, és a fel-fellobbanó gonosz indulatok megszűnéséért.

Toldi Éva

 

Comments are closed.