Dr. Udvardy György érsek atya a tapolcai Nagyboldogasszony-templom kertjében mutatott be szentmisét augusztus 20-án, koncelebrált Csonka Nándor plébános.
Udvardy György érsek atya homíliájában az evangéliumban említett szikla és homok közti különbségre hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy az élet alapját Jézus Krisztusban találhatjuk meg. Ezt a sziklát az élet minden területén keresnünk és választanunk kell, ahogy Szent István is tette. A főpásztor kiemelte, hogy Szent István király döntései, melyek Krisztus tanítására épültek, meghatározóak voltak nemzetünk jövője szempontjából. Érsek atya hangsúlyozta, hogy napjainkban is Krisztus tanítására és törvényeire kell építenünk életünket, valamint közösségünket, hogy megmaradjunk értékeinkben és a jövőnk biztos alapokon álljon. Ragaszkodjunk hitünkhöz, egyházunkhoz, és bizalommal legyünk egymás iránt, hiszen csak így építhetünk szilárd jövőt. Érsek atya prédikációját cikkünk végén teljes terjedelmében olvashatják.
A szentmisét követően a Batsányi Néptáncegyüttes tagjai hozták meg az új kenyeret, amelyet Dobó Zoltán polgármester vett át. Ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy augusztus 20-a kiemelkedően fontos ünnep Magyarország számára, amely egyaránt jelképezi a hitet, a nemzetet és a közösségi összetartozást. A polgármester szerint ma is követnünk kell István példáját az alapértékek felismerésében és a megfelelő szövetségesek megtalálásában, hogy biztosítsuk nemzetünk és közösségeink jövőjét.
Kóródiné Demeter Orsolya református lelkipásztor ünnepi gondolatai után érsek atya megáldotta az ünnepi kenyeret, melyet polgármester úr szegett meg, amit a néptáncegyüttes tagjai osztottak szét a jelenlévők között.
Az ünnep szeretetvendégséggel ért véget a templomkertben.
Fotó: Tapolca Média
Udvardy György augusztus 20-i homíliáját teljes terjedelmében itt olvashatják:
– Kedves testvérek! Egy nagyon ismert és mégis nagyon meghatározó evangéliumi részt hallottunk a mai alkalommal.
Van ember, aki sziklára épít, van, aki homokra. Azt gondolom, ennek az evangéliumnak nem az az üzenete és nem az a fő kérdése, és magunk számára sem ez a kérdés, hogy vajon homokra jobb-e építeni vagy sziklára? A szikla jobb-e alapnak, vagy a homok? Azt gondolom, ez egyikünk számára sem kérdés. Építeni csak sziklára lehet. Homokra teljesen fölösleges. A mai evangéliumnak az üzenete, fő kérdése az, hogy mit, kit tekintek sziklának? Mi az, ki az, akire érdemes építeni végérvényesen, visszavonhatatlanul úgy, hogy ne kelljen félni attól, hogy akár egyéni, családi, közösségi élet bármikor is megroppan. Ezt a sziklát keressük életünk minden pillanatában, minden élethelyzetben. S nem csak keresni akarjuk, hanem föllelni. Mi hisszük, fölleltük a sziklát Jézus Krisztusban, az Ő személyében és az Ő tanításában. Keressük, megtaláljuk és dönteni akarunk mellette. Dönteni, mert az Ő tanítása az élet, mert az Ő tanítása igaz, az Ő tanítása a bölcsesség, ami remény minden ember számára. Szeretnénk kitartani is ebben a döntésben, szeretnénk kitartani életünk minden pillanatában Jézus Krisztus lett. Mert sziklára akarjuk építeni az életünket.
Így tekintünk Szent István királyunkra. Jézus Krisztusban fedezte fel saját korában, saját népének a múltját szem előtt tartva, az aktuális körülményeket szem előtt tartva és népének a jövőjét építve, így ismerte fel Jézus Krisztusban végérvényesen a sziklát. Ő erre épített egyéni és családjának az életét, népének, nemzetének az életét. Döntött Krisztus mellett és ki is tartott mellette. Mély, személyes meggyőződés volt az, ami elvezette Krisztushoz, és ez a meggyőződés vezette őt Krisztus melletti döntéshez, és az állhatatos kitartáshoz. Fontos ezt hangsúlyozni, mert időről időre föllángol az a vita, miszerint Szent István király ügyes politikai manőverrel választotta a nyugati kereszténységet, mert akkor hasznosabbnak, és bármilyen megfontolás, ami ennek mentén megy tovább. Gondoljunk csak az intelmekben megfogalmazott tanítására, hogy ha másra nem gondolunk, mint végső bizonyítékra, az országot felajánlja Boldogságos Szűz Máriának. Nem végső kétségbeesésben, hanem azért, mert a jövőt így látja biztosítottnak. Vagy gondolhatunk Szent Imrének a fogadalmára Veszprémben, ha nem ezt látja az apjától, nem ezt a személyes meggyőződést, akkor semmi sem vezette volna oda, hogy ő ilyen személyes elköteleződést tegyen Jézus Krisztus mellett.
Természetesen, hogy Szent István királynak, mint népünk vezetőjének, mint királyának ott volt a vezetői felelőssége népe jövője iránt. Meghozta azokat a döntéseket, törvényeket, szabályokat, amelyek biztosították mind az egyén, a család, mind pedig a népnek, testi, lelki, szellemi jövőjét Jézus Krisztus mellett.
Látunk más népeket is, akik nem ezt a döntést hozták meg, s eltűntek. Mert a Krisztushoz való tartozás erő. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű. Nem azt jelenti, hogy mindig emberi megfontolások alapján ez győzelmet jelent. De mindig azt jelenti, hogy az ember helyt tud állni emberségében, hitében, jövőjében. Erre építette törvényeit. Azokat a törvényeket, amelyekről meg volt győződve, hogy Isten, a törvényhozó, Isten tekintélyével hozza meg és ez a népének a javát szolgálja, mert népét nevelni akarta. Mennyire félünk napjainkban a nevelésről, hogy egyértelmű irányról beszéljünk, minthogyha ez veszélyt vagy valamiféle kárt okozna az ember számára. Miközben azt látjuk, hogy minden, a reklámok, a világcégek, az eszmei hatalmak, az ideológiák, minden-minden nevelni akar bennünket, mai szóhasználttal: érzékenyíteni. De mi nem ezt akarjuk. Mi nem érzékenyíteni akarunk Krisztusra, hanem Krisztus mellett egyértelműen kiállni. Tanítani az Ő igazságát, hiszen ez az embernek a jövőjét jelenti. A törvényekben is. Mert ha a mindennapi életünket, akármilyen, érték nélküli törvények irányítják, akkor életünk bármilyen véget érhet. Látjuk ezt a tragédiákban, családi életben, akár oktatásban, akár közösségi életünkben is.
Szent István meggyőződve hozta meg ezeket a törvényeket, mégpedig azért, mert közösséget akar teremteni. Olyan közösséget, amely közösségben sorsközösséget vállalunk egymással. Mindenki értékes, az is, aki tehetséges, az is, aki kevésbé, az is, aki sok mindent tud tenni a közösségért, és az is, aki rászorul a közösség gondoskodására. Ha nem így lenne, milyen emberek lennénk?
Jézus törvényei egyént formálnak, közösséget alakítanak és jövőt építenek. Sziklára akarunk építeni.
A jövőt éberen akarjuk őrizni. Bármennyire is furcsának tűnik. Testvérek! Azt gondolom, hogy a kereszténységtől távol áll bármilyen riogatás, bármilyen veszélye való fenyegetés, de a kereszténységnek szerves része az érzékenység. Érzékenynek lenni minden jelenségre, amely napjainkban megmutatkozik, érzékenynek lenni ezen jelenségek következményeire is. Jelentős döntési helyzetben vagyunk. Az ember, a szülő, a házastárs, a nevelő, a közösségért felelősséget vállaló ember. Talán sokkal nehezebb, mint az elmúlt évtizedekben, vagy az elmúlt években. Mert mintha minden szétesne körülöttünk. Ilyenkor a legegyszerűbb döntéseket is nehéz meghozni, de csak világos elvek alapján hozhatjuk meg. Még csak nem is a szokások, nem is valamiféle közmeggyőződés, vagy nem is valamiféle többségi vélemény alapján vagyunk döntési helyzetben. Megerősítjük a szándékunkat, Krisztusra, mert sziklára akarunk építeni.
Az önmagát istenítő ember és annak jelenségei, annak következményei már láthatóak világunkban. És ezt mi nem szeretnénk.
Az Istennel szembeforduló ember csak önmagát képes isteníteni, és ezt látjuk, hogy szétzilál egyént, közösséget, társadalmat. Krisztust akarjuk keresni, Krisztusban akarjuk fölismerni újból életünk urát, dönteni akarunk mellette és kitartani. Ez a döntés mit jelent? Ragaszkodni akarunk egyházunkhoz. Annyi minden negatív felhang kapcsolódik most az egyház létéhez, tevékenységéhez. Mi mégis ragaszkodni akarunk hozzá, nem véleményezni, nem kívülről szurkolni, vagy éppen bírálni, hanem mint az egyház tagjai, hisszük, hogy ez éltet bennünket törvényeivel, tanításával, liturgiájával, ünnepével. Hinni és bízni akarunk egymásban. Ez az ünnep segítsen bennünket testvérek abban, hogy bízzunk egymásban. Éppen az előbb említett társadalmi jelenségek azok, amelyek szétzilálnak bennünket. Darabokra szednek és az egyén védtelenné válik. És ezt legfőképpen úgy éri el, hogy ne bízzunk egymásban. Bízni akarunk a másik jóságában, a másik elköteleződésében. Bízni akarunk abban, hogy a jót közösen akarjuk. Bízni egymásban, az egyház papjaiban, püspökeiben. Nem könnyű, hiszen azok a jelenségek, amelyek társadalmunkban is itt vannak, éppen ennek ellenére hatnak, s úgy tűnik, hogy divatos, de pusztulásba vezet. Hinni akarunk a szentség erejében. Ha lemondunk a szentségek erejéről, lemondunk a szentségek vételéről, lemondok saját életem szentségéről, és akkor élem valahogyan az életemet. Talán magam sem vagyok boldog, de hogy a méltóságot elveszítem, az egészen biztos. De mi nem így szeretnénk élni. Hiszünk Jézus Krisztus keresztjének erejében.
Lehet mondani, egy kereszt csak szimbólum. Teljesen mindegy, hogy van vagy nincs. Mégis azt mondjuk, hogy nem, mert óriási különbség van, hogyha egy közösségben a kereszt ereje erővel jelenik meg, mégiscsak nagy jelentősége van annak, hogyha ott van Jézus Krisztusnak a keresztje, egy város fölé magasodik, mert föl lehet rá tekinteni. S mennyire fájdalmas, hogy itt az ismert okok miatt a templom tetejéről most hiányzik a kereszt. De nem szándékosan természetesen, szándékunk az, hogy minél hamarabb méltó módon visszakerüljön. Mert jelenti, jelezi számunkra Krisztus jelenlétét. Hiszünk a kereszt erejében, de abban is, hogy életünk keresztjének is van ereje.
Testvérek, hinni akarunk az ünnep méltóságában, a vasárnap megünneplésében. Európai kereszténységünk egészen biztos, hogy ott elveszítette erejét, amikor a vasárnapot nem akarták megünnepelni. Az az ember, az a közösség, aki vasárnap hallgatja Isten igéjét, részesedik a szentségekben, egészen bizonyos, hogy erővel tudja élni az életét. S amikor erről lemondunk bármiért is, sok a feladat, nem tudom én irányítani a napjaimat, akkor nem a vasárnap törvénye lesz életem törvénye, hanem valami más. Bízni a vasárnap erejében. És még egy gondolat, Ferenc pápa bátorít bennünket erre. Mi, főleg nyugati keresztények Európában, főleg a jóléti társadalmakban megszoktuk azt, hogy a jó az jelen van az életünkben. Sokszor ezt kényelemmel éljük meg, vagy kényelemként éljük meg.
Sokkal inkább azt látjuk, hogy a jó, amit várunk, amit szeretnénk elérni, az nem jár, nem automatikusan van jelen, hanem ezért a jóért meg kell küzdeni. Szeretnénk, ha nem így lenne, de meg kell küzdenünk a jóért, aminek sokféle neve van, szentség, méltóság, ünnep, család, férfi-nő kapcsolata, szülő-gyermek viszonya, megbocsátás, a jó, amiért nekünk küzdeni kell. Biztosítani saját magunk, növendékeink, gyermekeink számára.
Valaki azt mondhatná, de hát miért kell mindig küzdeni? Miért kell mindig harcolni? Miért kell mindig veszélyt látni? Szeretnénk, ha nem így lenne. De látjuk, hogy azok az erők, ideológiák éppen nem csak a vallásossággal szemben, hanem éppen a keresztény tartalmakkal szemben fogalmazzák meg álláspontjukat. Nem gondolhatjuk, hogy egy ilyen szellemi háborús helyzetben mi föltesszük a kezünket, és majd úgyis jó lesz. Egészen biztos, hogy nem. Küzdeni a jóért Jézus Krisztusban.
Nagyon fontos testvérek az, hogy mindazt, amit fontosnak tartunk Jézus Krisztus személyében, tanításában, annak az átadási módját is sajátítsuk el és adjuk át az utánunk jövő generációnak. Megszoktuk, – ugyancsak azt mondom, kényelmes Európánkban,- hogy a hitet valaki úgy átadja a gyermekeinknek. A hitet úgy valahogyan majd elnyerik a gyermekeink. És látjuk, hogy nem így van. Nekünk a hitátadás felelősségünk, a hitben való növekedés, Krisztus ismerete, a döntések, a helytállás, a tradíciónak, mégpedig az élő tradíciónak a része. A jövőt jelenti. Amikor a tradícióra figyelünk, akkor nem a múltról beszélünk, bár nagyon értékeljük, hanem a jövőről.
Mert a gyermekeinknek is sziklaalapot szeretnénk adni. Sziklára akarunk építeni. És jöhet a zápor, süvíthet a szél, a házunk nem dől össze, nem lesz romhalmaz, mert életünk alapja Jézus Krisztus. Szent István király példája, ünnepe erősítsen bennünket abban is, hogy úgy akarjunk jövőt építeni, hogy gyermekeinknek, unokáinknak mindig legyen mindennapi kenyér az asztalukon, az a kenyér, amiről tudják, hogy Istentől van, kemény munkának az eredménye, de egészen biztos, hogy a jövőt jelenti.
Ámen.
