Veszprémben Udvardy György érsek atya mutatott be roráté szentmisét a Feltámadt Üdvözítő -templomban Takáts István plébánossal valamint Kulcsár Dávid káplánnal.
Udvardy György érsek köszöntőjében elmondta, a Szentlélek, aki vezet bennünket életünk zarándokútján, vezeti egyházunkat, aki újból és újból megajándékoz bennünket a várakozás, a reménykedésnek, reménységnek az ajándékával. Így készülünk most az adventi időben Urunk Jézus Krisztusnak megtestesülésére és születésére, így készülünk arra, hogy befogadjuk Istennek a nagy ajándékát, hogy belép az életünkbe.
A főpásztor homíliájában többek között arról beszélt, hogy az adventi időszakot az Úr érkezésére való reményteli várakozás jellemzi, amely során újra és újra megerősödhetünk a hitben és a reményben. rámutatott, hogy a keresztény ember számára az advent nem csupán egy liturgikus időszak, hanem az Istennel való találkozás lehetősége, amelyben megerősödhetünk az üdvösség reményében. Az advent lényege, hogy felkészülünk az Úr eljövetelére, aki megígérte, hogy újra eljön, miközben már jelen van az életünkben. Az Egyház évről évre bátorít bennünket, hogy készüljünk erre az érkezésre, nemcsak külsőségekben, hanem a szívünk mélyén is.
Érsek atya prédikációját teljes terjedelmében itt olvashatják:
– Kedves testvérek!
A mai evangéliumi szakaszból hallott hittel szeretnénk élni az életünket. Ezt kaptuk meg, amikor az Egyházhoz tartozásunk létrejött, megszületett, és ezzel a hittel szeretnénk mindennapjainkat, így most az adventi készületünket is megélni. Az adventre úgy tekintünk, mint az Úr érkezésére. Ő megígérte, s eljön. Beteljesítette ígéretét. Egyházunk arra bátorít bennünket, hogy évről évre a liturgikus időszakot követve készüljünk az Úr érkezésére. Úgy, hogy már itt van, hogy már találkoztunk vele, de újból és újból erősíteni akar bennünket, erősíteni a reménységben.
Mostani adventünknek három nagy bátorító irányvonala van, ami nagyon szépen egybekapcsolódik, mégpedig a remény által. Reményteli várakozásban élünk, magunkra öltjük a népek, egyházunk, közösségeink és az egyéni várakozásunkat. Szeretnénk növekedni, fejlődni a hitben, szeretnénk jobban élni azt a méltóságot, amire meghívott bennünket Jézus Krisztus. Ugyanakkor készülünk a szentév megünneplésére, ami 2025-ben lesz, a szentévet december 24-én fogja majd megnyitni Szentatyánk, és ugyanígy kéri, hogy minden egyházmegyében kerüljön megnyitásra ez a szentév, amit december 29-én lesz mi is megtartunk. Erre hívjuk már most a kedves testvéreket. A szentévben a megváltásra figyeljük, a megváltást köszönjük meg. A megváltásnak a jubileumát ünnepeljük. Milyen nagy ajándék, hogy Jézus Krisztus megváltói érdeméből élhetünk, búcsúkat nyerhetünk. A megtisztult lélek és a megszabadult lélek örömét élhetjük. Ugyanakkor ennek a szent évnek mottójaként Ferenc pápa a „remény zarándokai” mottót jelölte ki, és bátorít bennünket a római levélnek a tanítása alapján: a reményben nem csalatkozunk.
A harmadik vonulat, ami ugyancsak megjelenik a mi adventi készületünkben, ez pedig az a nagy ajándék, hogy készülhetünk Bódi Mária Magdolna boldoggá avatására, amit 2025. április 26-án tartjuk Veszprémben. Éppen ezért az adventben talán szerencsés, ha az ő erényeire is figyelünk, illetve azt figyeljük, hogy az ő életében a remény hogyan valósult meg.
Testvérek, a remény vezet bennünket. A Szentírás tanít bennünket; reménységetek az üdvösségre szól. Nem kisebbet, nem mást akarunk birtokolni, mint az üdvösséget. És az egyháztól kapott remény által erre van lehetőségünk. Van lehetőségünk megújulni, mert nagyon sokszor a mindennapi küzdelemben, erőfeszítésben talán a könnyebbik utat választjuk, és a reményt, ami az üdvösségre szól, ami a túlparton van, ahová tudunk kapaszkodni, néha felcseréljük ideig-óráig tartó reménykedéssé. Majd jobb lesz, majd megjavul, majd megjavulok, majd holnaptól új életet tudok kezdeni és látjuk, hogy ezek csak reménykedések. Ideig-óráig segíthetnek. A mi igazi erőforrásunk abból fakad, hogy az üdvösségre hívott az Isten. Ő, amikor hozzánk érkezik, nem valamit hoz, hanem önmagát adja. Ez egyben a mi erőforrásunk is. Ugyanakkor a reménynek van egy érdekes jellemzője, mint ahogyan a hitünknek is. Reménykedni, reményben élni csak úgy lehet, ha rálépek a remény zarándokútjára.
Amennyiben úgy alakulna valamikor, hogy nehéz körülmény vesz körül, vagy valamilyen nehéz küzdelemben kell helytállni, akkor majd egyszer csak úgy érzem majd, hogy erős vagyok. Egyszer csak úgy érzem, hogy jó döntéseket vagyok képes hozni. Sokkal inkább ez úgy történik, hogy gyenge vagyok, hogy talán meg is ijedek az élet terheinek a súlyától, és mégis a döntéseim a reménységre irányulnak. Úgy, ahogyan ezt a Szentírásban, az evangéliumban olvassuk, amikor Jézus meggyógyítja a leprásokat: Mit kívántok? Gyógyíts meg! Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak. Az evangélium azt mondja: útközben megtisztultak. Nem ott, amikor szólt, hanem útközben, vagyis el kell indulni. El kell indulni, mert annak a bizonyosságában élünk, hogy a reménységünk nem csal meg, nem üres szófoszlány, hanem irány.
Erre buzdít bennünket majd a következő szent év, a remény nem csal meg. Nem csalatkozunk a közösségünk reményében, egyéni reményünkben sem. Hogyan tudjuk a reményünket, reménységünket mindennapjainkban megélni. Kiváló példa ebben Bódi Mária Magdolna. A reménnyel, illetve az ő személyével kapcsolatban a céltudatosságot szeretném kiemelni. Ebben a hónapban a készületünket követve ezt a magatartást, ezt az erényt próbáljuk meg más-más oldalról megnézni. Céltudatosság talán úgy tűnik, hogy kevesebb, mint a remény, talán világias megközelítés, de mégis szükség van egy ilyen megközelítésre. Lássuk meg, mit jelent a reményben élni. Vagyis mindent, az életem eseményeit, a kapcsolataimat, a feladataimat, napirendemet, a vágyaimat mind-mind annak a célnak az érdekében teszem, ami az üdvösség. Így tehát a céltudatosság az nem egy hasznossági elv, nem pusztán valami eredményességre való törekvés, hanem mindent, mindent, aki vagyok, amit birtoklok, amilyen vágyaim vannak, ezeket mind-mind a végső reményre próbálom irányítani. Milyen jó, hogyha ezt így tesszük. Függetlenül a körülményektől, az eszközöknek a számosságától, függetlenül attól, hogy könnyűnek ítéljük meg az életünk helyzetét, vagy éppen nehéznek.
A céltudatosság azt jelenti, hogy a végső célt, az üdvösséget tartom szem előtt. Mint egyetlen rendező elv, mint erőforrás, mint a jövőnek a bizonyossága.
A céltudatossággal, a reménnyel kapcsolatban is azt kell látni, hogy valójában akkor mutatkozik meg reménységünknek az igazi volt a tartalma, ereje, amikor megpróbáltatás ér. Úgy viszonylag könnyű remélni, amikor a körülöttem lévő dolgok, tárgyak, eszközök egy kényelmes életet mutatnak, vagy erre adnak lehetőséget. Reményünknek az ereje, igazi valósága és az üdvösséges tartalma akkor mutatkozik meg, amikor ezért meg kell küzdeni.
A remény zarándokai vagyunk, az üdvösség reményébe akarunk kapaszkodni, és hisszük, hogy ezt az üdvösséget nem mástól kapjuk meg, mint Jézus Krisztustól, aki értünk emberré lett, tanított, meghalt és föltámadott, megígérte nekünk az örök életet. Adventi készületünkben is ez a remény és a reménynek ez az üdvösséges ereje vezessen bennünket. Céltudatosan, már a mai napon, konkrét döntésekben, konkrét rendező elvet követve, ez pedig nem más, mint az üdvösségnek a reménye. Ámen.
