1944-ben, a második világháború véres időszakában, Mindszenty József veszprémi püspök történelmi jelentőségű lépést tett. Október 31-i keltezéssel egy memorandumot állított össze a Dunántúl püspökeinek nevében, melyben arra kérte Szálasi Ferenc nemzetvezetőt, hogy a harcok ne pusztítsák el a térséget. A dokumentumot aláíró püspökök és főapátok – Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, Apor Vilmos győri püspök, valamint Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát – Mindszentyvel együtt emelték fel szavukat a Dunántúl védelmében.
November 13-án Mindszenty püspök személyesen adta át a memorandumot Szöllősi Ferenc miniszterelnök-helyettesnek. A bátor lépés megtorlására már akkor számított, és bár letartóztatása később, november végén történt meg, a nyilas vezetés fenyegetésének árnyékában élt tovább. Kortársai úgy vélték, hogy letartóztatásának oka a nyilasok bosszúja volt. Ennek jele, hogy nem sokkal később Shvoy Lajos püspököt is internálták, valamint elfogatóparancsot adtak ki Apor Vilmos püspök és Kelemen Krizosztom főapát ellen is.
Mindszenty püspök mindössze másfél évet szolgált Veszprémben, de ennek az időszaknak közel egyharmadát, közel öt hónapot töltött fogságban. Bátor kiállása, melyet a nép érdekében vállalt, még ma is példaértékű a történelem tanúi számára.
Memorandum a Dunántúl megmentése érdekében, 1944. október 31.
(VFL VIII.25. 1. doboz. 1. csomó 3.)
Új Ember Katolikus Hetilap, I. évfolyam, 16. szám, 1945. november 25. 2. oldal
Történelmi dokumentum:
A Dunántúl püspökeinek tiltakozása
- okt. 31-én a még megmaradt országrész
harctérré tevése ellen
Annak ellenére, hogy az elmúlt év folyamán nem kaphatott sajtóbeli nyilvánosságot ez az írás, közismert volt, hogy a dunántúli püspöki kar 1944. okt. 31-én erélyes és méltóságos hangú levélben tiltakozott az akkori bábkormánynál a még nagyjából épen maradt Dunántúl harcok martalékául vetése ellen. A történelmi dokumentumok sorában, amelyeket közöl, az Új Ember nyilvánosság elé hozza ezt a levelet is.
Miniszterelnök Úr!
Alulírottak, mint a Dunántúl főpásztorai, magyar főpapi felelősségünk tudatában arra kérjük Miniszterelnök Úron keresztül Magyarország sorsának mostani intézőjét, hogy a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok martalékának, mert ezzel a magyar haza utolsó darabja is és a vele a magyar jövő és felépülés utolsó reménye is odavész.
Két hatalmas hadsereg álló és mozgó harca színhelye lesz ez az országrész. Elpusztul a 3.441.853 főnyi törzslakosság, a többi országrész számba sem vehető, rengeteg idemenekültje; a gyönyörű városok, falvak, felbecsülhetetlen vagyon, történelmi érték, a legutolsó élelmiszerkészlet. Ez annál inkább várható, mivel a harcok közt történő kiürítés és bevonulás egyre elkeseredettebb lesz, a felperzselés és vérszomj is egyre nő. A maradék lakosság halál, épületek híjával fagyás, ragályos betegségek egész raja vár, hiszen a Dunántúl orvoskörei nagyrészt betöltetlenek.
Ha Budapest kiürítésével annak, 1.160.000, illetőleg Nagybudapestet véve másfélmilliónál több lakosa, a Felvidék és Duna-Tisza közének és a Délvidéknek menekülői itt zsúfolódnak, a pusztulás még borzalmasabb, a felelősség még irtózatosabb lesz.
Vajjon az e remény, hogy a rendszerváltozás megfordítja a hadihelyzetet, megvalósult-e már? Vajjon az elmúlt két hét alatt Magyarország meg nem szállt területe nagyobb lett-e? Mi örülnénk, ha azt írhatnók, hogy áll a haza legalább az október 15-i határok közt.
Vajjon a kétheti tapasztalat és áttekintés birtokában fenntartható-e az erkölcsi felelősség mérlegén az az álláspont, hogy megsemmisítünk vagy megsemmisülünk? Avagy épen a mi kezünkből várható a megsemmisítő csapás egyetlen kiépített védelmi vonal nélkül, védetlen határokkal, felszereletlen honvédséggel, megtépett, visszavonuló támogatókkal egyre előhaladó hadakkal szemben? Amennyire csak a vágyak birodalmába tartozik a mi világhatalmakat összemorzsoló harci teljesítményünk 1944 őszén-telén, annyira közeli a vagy-vagy másik eshetősége: a mi megsemmisülésünk. Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon után volt feltámadás, de megsemmisülésből nem lesz.
Egyén feláldozhatja magát a nemzetért, tízezrek és tízezrek ebben a világháborúban is hősökként haltak meg nemzetünkből hazánkért; de a nemzet öngyilkosságba odavetni csak úgy elvből nem lehet. A felelősség és lelkiismeret nem engedi.
Ha ez volna a kérdés, honnan vesszük a jogot, hogy szavunkat felemeljük, emelt fővel válaszoljuk: magyarok vagyunk, elszakíthatatlan sorsközösségben élünk és akarunk élni a nemzettel. A törvényhozásnak az országvezetésnek vagyunk Istentől, Szent István királytól és az ezerév törvényeitől rendelt tényezői. A felmerült élet-halál kérdés ma már nem politikai, hanem mindent megelőzően erkölcsi, ezért nemcsak szólhatunk, de kötelességünk is a lelkiismeret, a történelem és Úristen ítélőszéke előtt a felelősségre rámutatni a Dunántúl 3 ½ millió lakosa nevében.
Abban a reményben, hogy komoly szavunk kormoly mérlegelésre talál, vagyunk Miniszterelnök Úrnak hazafias tisztelettel:
- évi október 31-én.
Még egyet: ennek a levélnek aláíróit, köztük a kezdeményező Mindszenty József akkori veszprémi püspököt a nyilas-rendszer elfogatta és börtönbe vettette …
