Február 1-jén, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének vigíliáján, a megszentelt élet világnapjának előestéjén, a Tihanyi Bencés Apátság adott otthont a Veszprémi Főegyházmegye területén működő szerzetesek szentévi találkozójának. A szentmise előtt az egyházmegye szerzetesei zsolozsmát imádkoztak a hívekkel, majd az ünnep szentmisével folytatódott, amelyet Dr. Udvardy György veszprémi érsek celebrált. A főpásztor az ünnepi liturgiában elvégezte a gyertyaszentelés szertartását, ezt követően gyertyás körmenetre került sor.
Dr. Udvardy György érsek atya prédikációjában Jézus templomba lépését és találkozását népével hangsúlyozza, kiemelve, hogy Isten ígérete teljesedett be Jézus személyében. Homíliájában szó esik Simeon és Anna alakjáról, akik várják Izrael világosságát és felismerik Jézusban Isten ígéretét. Érsek atya a szerzetesi élet példáján keresztül mutatja be, hogy az istenfélő emberek, akik imádsággal, böjttel és szolgálattal élnek, Krisztus fényében látják a világot és reményt hoznak az embereknek. Háláját fejezte ki a szerzetesek áldozatos munkájáért, akik a közösségben és az egyház életében fontos szerepet töltenek be. Végül arra buzdított, hogy mindannyian Jézus világosságában éljünk, és értékeljük a szerzetesek szolgálatát. A prédikációt teljes terjedelmében cikkünk végén olvashatják.
A szentmise záró áldása előtt a szerzetes testvérek egy közös imában erősítették meg elköteleződésüket ezen a szép ünnepen, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéhez kapcsolódóan. Ezek a mondatok, szavak nemcsak számukra fontosak, hanem egyházunk és mindannyiunk számára is megerősítőek.
Az Istennek szentelt élet az istenszeretet és a teljes önátadás jele. A szentmisében hálát adtunk Istennek a szerzetesi élet ajándékáért, és közösen imádkoztunk szerzeteseinkért, rendi közösségeinkért, valamint új papi és szerzetesi hivatásokért.
Szent II. János Pál pápa 1997-ben nyilvánította a megszentelt élet, a szerzetesek világnapjává február 2-át, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét. A lengyel pápa kiemelkedően fontosnak tartotta, hogy az Anyaszentegyház hálát adjon a szerzetesi élet felbecsülhetetlen ajándékáért, előmozdítsa annak mélyebb megértését és szeretetét, valamint lehetőséget teremtsen a szerzetesek számára, hogy egyre inkább elmélyüljenek hivatásuk misztériumában, és rácsodálkozzanak azokra a kegyelmekre és csodákra, amelyeket az Úr bennük és általuk végbevisz.
Dr. Udvardy György veszprémi érsek prédikációját teljes terjedelmében itt olvashatja:
– Főtisztelendő paptestvérek, főtisztelendő perjel atya, Jeromos atya, emeritus apátus, Sixtus atya, kedves paptestvérek, tisztelendő nővérek, kedves testvérek, kedves testvérek.
Jézus megjelenik népe körében. Isten ígérete az Ő személyében belép Isten hajlékába. Abba a templomba, abba a hajlékba, ahol sok-sok évszázadon keresztül bemutatták az áldozatot, ami Isten ígéretének a jele, reménye, a törvény forrása. Jézus az Ő szüleiben, a Boldogságos Szűz Máriában és nevelőatyjában, Józsefben teljesíti a törvényt, noha fölötte állnak. Belép a templomba, Máriának és Józsefnek a gondolataival, mit és hogyan tegyünk, hiszen a gyermek az Istennek a fia. A gyermek Istennek az ígérete, Isten hűsége, a megváltó, a Messiás, akinek jövetelére vártunk.
Jézus találkozik az Ő népével. És fontos üzenete van annak is, hogy nem máshol, hanem a templomban találkozik. A templomba lép be, és ott árad szét belőle az Ő fényessége. A mai evangéliumnak két kiemelkedő alakja is megjelenik a szemünk előtt, az agg Simeon és Anna személye. Istenfélő ember, ezt írja róla az evangélium. Istenfélő ember, ami azt jelenti, ismeri az Úr törvényeit, az Úr törvényeinek útján jár, és tudja, hogy Isten hatalmas, Isten jót akar az Ő népével, és be is fogja tölteni az Ő ígéretét.
Izrael világosságára várt. Arra várt, hogy beteljesedjék mindaz, amit az Úr ígér. És talán ez a megjegyzés, amit az evangéliumban hallunk, sokkal többet jelent annál, mint hogy hosszú évszázadokon keresztül választott nép gyermekei várták az üdvösséget, majd egyszer az Isten betölti. A várakozása egészen személyes. Hiszi, hogy megtörténhet. Hiszi, hogy megtörténik. Hiszi, hogy az Ő életében fog ez bekövetkezni. Izrael világosságára várt, és ebben megjelenik az a bizonyosság is, hogy Isten az ígéretét teljesíti. Az evangélium azt is kiemeli vele kapcsolatban, hogy a Szentlélek lakott benne, Istennek a lelke, a teremtő lélek, a szövetség, a törvénynek, az ünneplésnek, a mindennapi hűségnek a lelke. Isten lelke lakott benne. Bízott abban, mert Isten lelke lakott benne, hogy meglátja az Úr fölkentjét, meglátta és fölfedezi. Pedig csak egy fiatal anyukát lát, mellette egy férfit, egy picit gyermeket, és Ő fölfedezi benne Istennek az ígéretét.
Aztán Annáról pedig ezt mondja az evangélium: Nem hagyta el a templomot, böjtölt, imádkozott, szolgálta az Istent éjjel és nappal. Két ember az istenfélő, akik várják Izrael világosságát. Isten szentelte lakik benne, meglátják az Úr felkentjét, akik szolgálnak éjjel és nappal, böjttel és imádsággal.
Az ember fölfedezi Istennek a megjelenését. Fölfedezi, mert várja azt.
Ezek a jellemzők, amelyeket most itt kiemeltem az evangéliumból, ezek a szerzetesi életnek, az Istennek szentelt életnek a jellemzői. Istenfélő ember várja Izrael világosságát, a Szentlélek lakik benne. Meglátja az Úr fölkentjét, nem hagyja el a templomot, böjtöl, imádkozik, szolgálja az Istent éjjel és nappal.
A szerzetesek Isten hívásának, szerető megérintésének engedve ezt az életet élik. Ezért vagyok hálás és nagyon köszönöm Jeromos atyának, hogy az idei esztendőben nemcsak, hogy vállalta, hanem ő felajánlotta, hogy ezen a szép napon, amikor Szent II. János Pál pápa rendelkezésének megfelelően Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, most annak előestéjén ünneplünk, akkor a megszentelt élet ajándékát ünnepeljük. És nem csak elvont módon, hanem azokban a testvéreinkben, akik ezt napról napra élik, akik itt a főegyházmegyében jelen vannak. Böjttel, imádsággal, szolgálattal az Úr színe előtt állnak, testvéri közösséget élnek és szolgálnak.
A szerzetesek, az Istennek szentelt életben élők ezt az Istent váró, Istent fölismerő, az Ő fényét jelképező, megjelenítő életet élnek, mégpedig prófétai módon, hiszen a remény emberei ők. Így amikor most ezen az ünnepen összegyűltünk a főegyházmegye szerzetesei, akkor hálát adunk. Én magam is ezt teszem, a főegyházmegye vezetőjeként is hálát adok a prófétai jelenlétért, a látásért, a közösségért, a szolgálatért, azért, hogy nem múlik el szívükben Isten ígéreteinek a szemlélése, hogy fölfedezik Isten jelenlétét az élet különböző területein, az Istentől fölfedezett és kapott karizmáknak megfelelően megjelenítik a reménységet. A remény emberei ők. Ezért mondok köszönetet és adok hálát az ő jelenlétükért, közösségekért, szolgálatért. Hiszen az Istennek szentelt életet élő ember, a szerzetes látja Krisztus világosságát. Látja Krisztus világosságán keresztül az élet igazi értelmét. Azokat az eseményeket helyesen ítél meg, amelyek körülvesznek bennünket, és mennyire szükség van arra, hogy mindazt az életet, amit élünk a mindennapokban, a készületben, a szolgálatban, a családi életben, a gyermeknevelésben, a tanításban, a közösség szolgálatában, és mindazok a jelenségek, amelyek itt megjelennek, azokat jól lássuk. És nem mindig könnyű, mert a mindennapi életnek a terhe elhomályosíthatja látásunkat. Meggyengíti reményünket, sokszor, ahogyan XVI. Benedek pápa ezt fogalmazta: a mai ember az üdvösség reményét fölcseréli rövid távú reménykedésekkel. Éppen a szerzetes testvéreink azok, akik figyelmeztetnek bennünket, akik jól látnak Krisztus fényében. Ne tedd, ne cseréld föl a reményedet! A reménységed az üdvösségre szól, s mennyire jó, hogy jelen vannak, mennyire jó, hogy Krisztus fényében látják az élet eseményeit, élik a Krisztust váró, Krisztussal élő embernek az életét és ezzel bátorítanak mindenkit az egyház egészében. Mennyire szükség van arra, hogy ebből az isteni csendből, szolgálatból, böjtből, imádságból, közösségi élet megéléséből jól tudják értelmezni az élet valóságát, a jelenségeket is, azokat a folyamatokat, amelyek körülvesznek bennünket. Mindennapi életünk eseményeit nem másból, mint elektronikus felületekből, újságokból, kommentekből, szociológiai, politikai vagy éppen ideológiai megfontolásokból akarjuk megérteni, de ez nem igaz. Ez csak a felszín. És lehet, hogy nem is a valóság. Mennyire szükség van arra a látásra és arra az értelmezésre, ami a reménységből fakad. Várjuk Izrael üdvösségét, várjuk, hogy kinyilvánuljon közösségeinkben, életünkben Istennek az üdvözítő ereje. A szerzetes látja Krisztus fényében az őt körülvevő eseményeket, jól értelmezi és éli azt.
Mennyire hálásnak kell, hogy legyünk, és én magam is hálás vagyok, hogy fényt hordoz egy-egy imádságos közösség, lemondást gyakorló közösség. Fényt hordoz, akár évszázadokon keresztül, akár a kultúrában, a történelemben egy népnek, nemzetnek az életében. Mennyire jó és mennyire hálásnak kell lenni, hogy az Isten emberei, a megszentelt élet szolgálatában élők ébren tartják a reményt bennünk, az emberi lét méltóságában, hivatásunk nagyságában. Mennyire szükséges, hogy ébren tartsák bennünk döntéseik, imádságaik, jelenlétük által Isten országának a jelenlétét, Isten országának a törvényeinek a valóságát.
Mennyire jó, hogy a közösségek, elkötelezett testvéreink ébren tartják bennünk az újjáteremtésnek a megvalósulásának a lehetőségét és vágyát és legfőképpen az örök élet reményét. Megváltásunk, üdvösségünk, reménységünk az örök életre szól. S mennyire szükség van arra is éppen az előbb említett mindennapoknak a nehézségei, vagy talán sokszor sekélyessége okán is, hogy az elköteleződésben, amiben élünk, megerősödjünk, hiszen ahogyan a papság, úgy bizonyos értelemben és ennek analógiájaként a szerzetesség is a házassággal együtt a küldetés szentségeit jelenítik meg egyházunkban. Amit megéltünk, megtapasztaltunk Isten jóságából, azt akarjuk megélni, és ebben a szerzetes testvéreink erősítenek, bátorítanak. Megjelent Isten népe körében a világ világossága, és így tekintünk a megszentelt életet élő testvéreinkre. Istennek a világosságát képviselik számunkra.
Ezen az ünnepen, amikor ezt a nagy titkot szemléljük, amikor meg is rendülünk, a kiválasztottság, a megszentelődés, az állhatatosság, a szív hűsége és az életet felajánló szolgálat ajándékán, úgy köszönetet is mondunk. Köszönetet a jelenlétért, a karizma, a közösségnek a megéléséért, azért, hogy beletestesülnek az egyház életébe. Ezért én külön köszönetet mondok, hogy főegyházmegyénk életében szerzetes közösségeink, testvéreink a maguk rendje, karizmája szolgálata szerint jelen vannak, akár a lelkipásztorkodásban is. Hálásan köszönöm ezt.
A mostani esténk, amikor Boldogságos Szűzre is emlékezünk és kérjük az ő anyai közbenjárását, legyen megerősítő mindannyiunk számára. Szolgálatunkban és abban, hogy ne csak a saját hivatásunkért adjunk hálát, hanem testvéreink, közösségeink hivatásáért is.
A mai evangélium így fejeződött be, a gyermek pedig erősödött bölcsességben, kedvességben és Istennek kedve telt benne. Hát úgy menjünk most innen haza, hogy erősödjünk ebben a tudatban, Istennek kezdete legyen bennünk. És ezt egymás hivatásának fölfedezésében, egymás hivatásának a megköszönésében, hálaadásában is fölfedezhetjük.
Megjelent Krisztus világossága népe körében. Adja Isten, hogy ennek a világosságnak a fényében járjunk és fogadjuk el Istennek szentelt életet élő testvéreink prófétai jelenlétét az életünkben és sokszor a hétköznapok során is adjunk hálát létükért, szolgálatukért. Ámen.
