November 10-én, vasárnap, került sor Bakon, a Paolai Szent Ferenc Plábániatemplom 200 éves fennállásának hálaadó ünnepére. Az ünnepi szentmise főcelebránsa Dr. Udvardy György veszprémi érsek volt, koncelebrált Pásztor Emánuel János plébános, Rudi Péter hahóti plébános és Furján Gellért csácsbozsoki plébános.
A hálaadó szentmise elején köszöntőt mondott Vass István, az egyházközség világi elnöke. Elmondta: “Tisztelet és hála elődeinknek, a munkájukért, melynek köszönhetően, falunk máig virágzik, és ma együtt ünnepelhetjük a baki templom építésének 200. évfordulóját. Köszönet illeti Farkas Tamás polgármestert, aki a falu irányítása mellett, szívén viseli és segíti az egyházközség életét is. Az elmúlt időszak beruházásai közreműködése nélkül nem valósulhattak volna meg. Szerencsére élnek a faluban olyan szorgalmas és sikeres vállalkozók, akiknek módjukban és szándékukban áll támogatni környezetük, falunk és templomunk szépítését, fejlesztését. Ne feledkezzünk meg Pásztor Emánuel János plébánosunkról se, aki immáron huszadik éve viseli a reverendát, annak minden terhével és örömével együtt, és aki a mai ünnepség szellemi atyja és fővédnöke.”
A veszprémi főpásztor a szentmise elején így fogalmazott: “Szeretettel köszöntöm az építtető család jelenlévő képviselőit. Hálásan köszönjük, múltra tekintve is ezt a nagylelkűséget, hiszen nem egy épületről van szó, hanem Isten házáról. Egy olyan hely, amit az ember épít, és az Isten azt elfogadja. Van egy ilyen mondás, miszerint két csodálatos dolog van a világon, az egyik, amit az Isten ad az embernek, ez a természet, a másik pedig, amit az ember ad, az Istennek, ez a templom, ahol a legszebbet, legjobbat akarjuk adni, mert Isten hajléka közöttünk. Erről tanítanak bennünket a mai vasárnapnak a szentírási szakaszai is. Ünnepelni szeretnénk, köszönetet mondani, hálát adni.” Érsek atya szentbeszédét teljes terjedelmében cikkünk végén olvashatják.
A szentmisén közreműködött zenei szolgálatával a Széchenyi Hanna Kórus. A hálaadó szentmise végén köszönetet mondott Pásztor Emánuel János plébános atya mindazoknak, akik odaadó, áldozatos munkájukkal segítették az ünnep megszervezését. A szentmisét követően gróf Széchenyi István szobránál megemlékezést tartottak. A hálaadó ünnepség és megemlékezés díszvendége volt vitéz gróf Széchenyi Krisztián.
A templom építésének története
A község hívei a közelben található Csatár ősi templomába jártak misére. Ennek az állapotnak akart véget vetni Széchényi Ferenc gróf, 1820-ban bekövetkezett haláláig azonban nem sikerült a templom építését elkezdeni. Fiai közül a pölöskei hitbizományhoz tartozó Bak községet a későbbi legnagyobb magyar, Széchenyi István nyerte el 1821. január 13-án egy sorshúzás útján. Bár csak 3 ízben járt személyesen az itteni birtokain (1821-ben és 1828-ban kétszer), a templom építését mégis szívén viselte. 1821 február 22-én Bécsben írt levelet Perlaki Somogy Lipót szombathelyi püspöknek: „Istenben boldogult Édes Atyámnak szándéka vala Bakkon, a’ hol már régenten Plébánia volt, újra Lelki Pásztort fundálni, de a szomorú halál Eötet ezen akarattyának végre hajtása előtt tőlünk elragadta… Így tehát elfelejthetetlen Édes Atyám kívánságát én is szentül akarom tellyesíteni”
Levelében a gróf arra kérte a főpásztort, hogy támogassa a Zala megyei Bak faluban, amely az ő zalai birtokaihoz tartozik, egy új plébánia felállítását és egy plébániatemplom építését. Bak ugyan a Veszprémi Egyházmegyéhez tartozott és tartozik ma is, de a felállítandó plébánia terve a szombathelyi püspökséget is érintette. Mivel Bakon a hívek száma nem volt olyan magas, hogy egy plébánost eltarthatott volna, ezért a gróf a Zala megyei birtokaihoz tartozó másik faluját, Tüttöst, fíliaként szerette volna a leendő baki plébániához csatoltatni. Ezzel a felvetéssel Széchenyi tehát nem kevesebbet kért, minthogy a szombathelyi püspök egy falut – a nemes cél érdekében – engedjen át a Veszprémi Egyházmegyének. Tüttös (ma Baktüttös) ugyanis a Szombathelyi Egyházmegye (zala)tárnoki plébániájának fíliája volt, Bak pedig a veszprémi egyházmegyés Csatárhoz tartozott.
Jó szándékban nem volt hiány: mind a veszprémi, mind a szombathelyi püspök támogatta Széchenyi kérését. Somogy püspök kész volt Tüttös falut a nemes cél érdekében a Veszprémi Egyházmegyének Széchenyi pedig hajlandó lett volna a plébános megfelelő eltartását biztosítani. A plébániaalapítás mégsem történt meg. Valószínűleg jelentősen akadályozta a terv megvalósítását, hogy időközben mind a két támogató főpásztor, a veszprémi püspök és Somogy Lipót is meghalt.
Bár akkor plébániát nem állítottak fel, 1824-re a templom felépült. Felszentelésére 1829. április 2-án, Paolai Szent Ferenc ünnepén került sor. A szertartást Szukits József zalaszentiváni plébános, a nagykanizsai kerület esperese végezte.
A késő barokk stílusú, szabadon álló, poligonális szentélyzáródású egyhajós templom déli homlokzata előtt áll egyetlen tornya. Egyszerű berendezése a 19. század közepére datálható. A főoltáron a védőszent: Paolai Szent Ferenc szobra áll, a szentélyben elhelyezkedő két mellékoltáron Jézus és Szűz Mária szobra látható.
Az 1 manuálos, 7 regiszteres orgonát 1898-ban Bencz György építette, az 1950-es évekig működött. Ezután 2009-ig egy harmóniummal kísérték a szertartásokat, akkor került sor egy használt orgonaszerkezet beépítésére. A templom a 20. század folyamán 3 nagyobb felújításon esett át: 1932-39-ben, 1954-ben és 1995-ben. A legnagyobb mértékű átalakítása az 1954. évi volt: ekkor nagyobbították meg az ablakokat, valamint ebben az évben festette a ma is látható faliképeket Laczkó Gyula.
2018-ban díszes üvegablakok készültek a helyi hívek adományaiból.
A középkori eredetű plébánia újraalapítására 1945-ben került sor. Rövid veszprémi püspöksége idején Mindszenty József ekkor nevezte ki Bak plébánosává Pajtényi Bélát (1922-1999.), aki egyedülálló módon csaknem 50 évig szolgált a településen. 1999. december 20-án helyezték örök nyugalomra egyetlen állomáshelyén. A templom mai formáját az ő idejében nyerte el, ő építette a plébánia jelenlegi épületét is.
(forrás: https://www.bak.hu/index.php/telepules/bak-tortenete/a-telepueles-toertenete-diohejban
Dr. Udvardy György veszprémi érsek homíliáját teljes terjedelemben közöljük:
Főtisztelendő Paptestvérek, kedves Testvérek!
A mai szentírási szakaszok, amelyeket hallottunk, szinte kivétel nélkül mind-mind valahogyan a templomra utalnak, a templomra irányítják a figyelmünket.
Milyen jó, hogy éppen az alapítás 200 éves évfordulóját tudjuk ünnepelni ilyen összefüggésben. Milyen jó, hogy éppen most ünnepeltük egy nappal ezelőtt a lateráni bazilika felszentelésének az ünnepét, a pápa főtemploma, így tehát, az egész egyháznak a főtemplomára tudunk emlékezni. És milyen jó, hogy ilyen összefüggésben hallhattuk Pál apostolnak az üzenetét, tanítását, aki kiemeli azt, hogy Jézus Krisztus nem egy földi hajlékba lépett be, hanem belépett az örök otthonba, ami nyilvánvalóan nem egy szembeállítás akar lenni, hanem az utunkat akarja megmutatni, ahová a templomba járók mindannyian szeretnénk eljutni. Az evangéliumban, azt látjuk, hogy a szegény asszony két fillérje, és a farizeusoknak, vagy éppen a gazdagoknak a magatartása, akik sokat tudnak dobni, vagy éppen, amivel Jézus vádolja őket, felélik a szegények vagyonát, és nem segítik a népet üdvözülni. Ez a kontraszt mind-mind arra irányítja a figyelmünket, hogy most a templomról, a templomunkról gondolkodjunk. Arról a templomról, ami itt áll kétszáz éve, mert valakiknek volt bátorságuk, akaratuk, jövedelmük, és ezt a jövedelmet oda akarták adni arra, hogy Isten hajléka jöjjön létre, a kor stílusának, szépségének megfelelően, de úgy, hogy az itt élő emberek az Isten hajlékaként ismerjenek rá. Egyszerre van hála és köszönet a szívünkben ezért, hogy az Isten akar közöttünk lakni. Milyen nagyszerű dolog az, hogy Jézus Krisztus megtestesülésében arca van az Istennek, arca van az isteni szeretetnek, megszólíthatjuk Őt. Nem kell attól félni, vajon az Isten hallja-e, vajon az Istenhez eljut-e a kérésem, kiáltásom. Vajon jelen van-e az Isten az én életemben. Hiszen a templom éppen Jézus Krisztus megtestesülésének a logikáját követve, jelenvalóvá teszik számunkra az Isten jelenlétét. Nem úgy, hogy birtokoljuk, nem úgy, hogy mi fogunk uralkodni felette, hanem úgy, hogy elfogadja a mi szándékunkat, akar találkozni velünk.
A templom Isten hajléka. Sokszor még hittel is nehéz belegondolni ebbe. Az Isten nem távol van, nem itt van, nem jelekben, nem földrengésben, harsona zúgásban kell felfedezni, hanem itt van a település középpontjában. Ide kell jönni, be kell lépni Isten hajlékába. Milyen jó, hogy ezen a kapun van jogom belépni. S milyen jó, hogy mert megkeresztelt vagyok, egészen biztos, hogy a templomban Istennel találkozom. Itt van az Eucharisztiában, itt van az elhangzó szentírási szövegekben, elhangzik a szó, megérint bennünket, itt van a testvéri közösségben, hiszen mindenki a héten próbált keresztény módon helytállni, családapaként, családanyaként, a közösséget szolgálva, munkahelyen. Biztosan számtalan olyan döntés volt, amivel meg lehetett mutatni, hogy Krisztushoz tartozom. Talán volt olyan is, amikor hibáztam, amikor gyenge voltam. De ide tudok jönni, beléphetek Isten hajlékába. Számunkra nem csak azt jelenti, Istennel itt találkozhatok, jelen van, Isten lakást vesz az emberek között, a mi településünkön is, hanem azt is jelenti, hogy számunkra a templom a mennyország kapuja. Belépünk a templom ajtaján, belépünk egy olyan térbe, amit templomként díszítünk fel, ami különbözik az otthonainktól, mintegy jelezve azt is, hogy ez a mennyország kapuja. Oda vágyunk, oda vágyakozunk, oda szeretnénk eljutni. Üdvösségünk reménye erre irányít bennünket.
Mennyire fontos, hogy a vasárnapi szentmisét tudjuk ünnepelni. Mennyire fontos, hogy vasárnapról vasárnapra, de hét közben is, hangozzék el Isten igéje. Megérint, felszólít, megszólít, bátorít, bűnbánatra indít, erőt ad. Mennyire fontos, hogy van lehetőségem az eucharisztiában találkozni Krisztussal. Magamhoz vehetem. Jézus azt mondja a kenyérre és a borra, testem és vérem, és mi ebben nem kételkedünk. Úgy vesszük magunkhoz itt a kenyeret és a bort, hogy Krisztust vesszük magunkhoz. Mi történhet velünk a következő héten? Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Idézem Pál apostolt. Sem megpróbáltatás, sem kényszer, sem égi hatalmak, sem alvilági hatalmak, senki, mert Krisztusban egyesülünk. Ez számunkra egy új testvéri közösséget is alakít ki. Így tekintünk egymásra, bizalommal, bátorsággal. Miért? Mert testvérem, magadhoz vetted Krisztust. Ez annak a jele, hogy Krisztus módjára akarsz élni. Nem az emberi korlátok, nem az emberi gyengeség, nem az önzés fog vezetni, hanem a testvéri együvé tartozás.
A mennyország kapuja. Ez számunkra ébren tartja a reményt, reménységünk az üdvösségre szól, és ébren tartja bennünk az üdvösségnek a vágyát. Ezért igenis úgy tekintünk a templomra, mint az üdvösség helyére. Itt kereszteltek meg, vagy keresztényként ide beléphetek. Az eucharisztiát vehetem magamhoz. Amikor elgyengülök az úton, kérhetem a bűnbocsánat szentségét, teremtsen újjá az Isten. Amikor testi erőm fogy, kérhetem az Egyház papját, szolgáltassa ki a betegek szentségét, hogy erősítsen, bátorítson, hogy a végső átlépés előtt, amikor az Úrral találkozok színről színre, akkor magamhoz tudjam venni a betegeknek, a haldoklóknak az eledelét.
Milyen nagy dolog, testvérek, az is, hogy hétről hétre hallhatjuk az egyház tanítását. Sokszor ezt nem vesszük komolyan, vagy nem tekintjük nagy értéknek, pedig Isten szól hozzánk, Isten tanítani akar. Milyen nehéz sokszor eligazodni a világban, közéletben, kultúrában, ideológiák között, politikában. Honnan vegyük az erőt? Hát az egyház tanításából. Nem azért, mert ez mindent átjár, hanem azért, mert az embert akarja ébren tartani benne, az örök életnek a reményét. A templomban, amikor egymással találkozunk, akkor nyugodtan lehet mondani, azzal találkozunk, hogy mit gondol az Isten az emberről. Isten azt gondolja rólam, hogy nagyszerű az életed, én alkottalak, én táplállak, én segítelek téged az örök életre, a teljes életre. Azt is itt tapasztaljuk meg, hogy mit gondol az ember az Istenről. És éppen Jézus tanításában felfedezve tudjuk azt mondani, az Isten atyánk, az Isten irgalmas Atya. S mennyire nagy szükségünk van testvérek arra, hogy találkozzunk az irgalmas Atyával időről időre.
Erőforrás számunkra a templom. Akárcsak jó felnézni is a magasba, és ott látjuk a templomot, ott látjuk a tornyán a feszületet, mert fölemelem a tekintetemet, ezzel fölemelem a lelkemet. Közép-európai kultúrában a templom többnyire a település középpontjában van, lehetőség szerint egy magaslati ponton, de a település középpontjában. Miért? Mert mindent ahhoz viszonyítunk, ahhoz képest van értéke, vagy értéktelen. A cselekedet, a tevékenység, a vágyak, bármi erőforrás számunkra. Erőforrás a mindennapok megszentelésére. Mindannyian éljük mindennapi életünket. Sokszor talán a monotónia is uralkodik rajta. Sokszor talán elveszítünk lelkesedést, célokat. Honnan vegyük az erőt? Hát a templomból, ahol találkozunk az Úrral, az Isten erejével.
Az evangéliumban hallunk a szegény asszony0ról.
Jézus nem azt nézi, hogy vajon ki mennyit dob be, nyilván itt most az evangélium erre is utal, hanem számunkra a szegény asszonynak a bedobott pénze a teljeset jelenti. És még csak nem is azt, hogy anyagilag ő mindent odaadott és semmije nem maradt, hanem az ő bizalmának a kifejezését. Bízom az Istenben. Bízom, teljesen rábízom magamat. Mindent odaadok. Ferenc pápa írja a reményről szóló dokumentumában Isten mindent kér és mindent ígér. Ez nem azt jelenti, hogy ígérget, vagy megvalósul, vagy nem. Az ígéret az azt jelenti, hogy megvalósult, Isten bizonyossága megvalósul, de szükség van az én hitemre, szükség van a bizalmamra az Isten felé. A szegény asszony két fillérjében ezt látjuk, ezt a bizalmat. Bízom az Istenben, bízom az Ő ígéreteiben, bízom az ő ígéreteinek megvalósulásában. Természetesen nem tesszük rosszul, ha ennek az adománynak azt az aspektusát is kiemeljük, hogy igenis szükséges a fenntartásról gondoskodni, szükséges a közösségnek önmagáról gondoskodni, de ezt megelőzően szükséges a bizalmat fölszítani magunkban az Isten iránt.
Istenért teszem, Istenért tenni valamit, az azt jelenti, elfogadom azt a méltóságot, amit itt a templomban megkapok, amire az Isten meghív és megajándékoz. Ezen a mostani vasárnapon, amikor a közösség ünnepel, akkor hála van a szívünkben az építtetők iránt, a támogatók iránt, az adományozók iránt, azokkal kapcsolatban, akik a két évszázad alatt bármikor is, amikor erre szükség volt, munkájukkal, adományukkal, imájukkal támogatták ennek a templomnak a szépségét, épségét, fennmaradását, megújulását. Köszönet ezért.
A templom az üdvösségnek a háza. Így vagyunk most itt. Így vagyunk itt és bízunk az Istenben és bízunk abban, hogy utódaink számára is lesz lehetőség ezen szent helyen, ebben a szent hajlékban dicsőíteni az Istent, hálát adni az ő jóságáért, hálát adni azért, hogy az Isten táplálni akar bennünket. Ámen.
