A hit és az ima kulcsfontosságú ahhoz, hogy új szemszögből lássuk a dolgokat és meghaladjuk az emberi korlátokat – fogalmazott Dr. Udvardy György érsek atya a Vépen megrendezett családtábor záró szentmiséjén.
A Veszprém Főegyházmegyei Családpasztoráció szervezésében tartottak július 3. és 7. között családtábort Vépen. A záró szentmisét Dr. Udvardy György érsek atya Fodor János pasztorális referens atya közreműködésével tartotta meg.
Érsek atya köszöntőjében elmondta, a család olyan intézmény, amelyet Isten akart, ennélfogva a család Isten titkáról beszél. Isten teremtő jóságáról, szeretetéről, irgalmáról és a végtelen nagy reménységéről.
Örömmel vagyok itt, hogy együtt köszönjük meg az Úristennek azt, akik vagyunk. Hordozzuk a múltunkat, hordozzuk a reményünket, hordozzuk az itt lévő gyermekeinknek a jövőjét, amiről szeretnénk biztosat tudni, de ez nem így van. Biztos annyi benne, hogy Isten ott van az ő jövőjükben. Hordozzuk a mostani tábor témáját is, ami az imádság, az imaélet, és hordozzuk egyházunknak a szándékát is, hiszen készülünk a szentévre a következő évben, a megváltásnak a jubileumi évére – fogalmazott.
Ezt követően homíliájában arról beszélt, amikor a Názáreti Jézus hazatér szülőfalujába, és a zsinagógában tanít. Az emberek csodálják bölcsességét és a csodákat, amelyeket tesz, de nem tudják elfogadni, hogy ő az ács fia, Mária fia. Nem értik, honnan származik a hatalma. Ez a történet Jézus isteni voltáról és arról tanít, hogy nem szabad pusztán emberi kategóriák alapján ítélkeznünk másokról.
A példa továbbá rávilágít a családi életben rejlő kihívásokra is. Nehézséget okozhat, ha elvárásaival ragaszkodunk ahhoz, ki hogyan viselkedjen, és nem adunk esélyt a fejlődésre és a változásra. Fontos, hogy nyitottak legyünk mások növekedésére, és támogassuk őket a hitük útján – hangsúlyozta.
Hozzátette, a hit és az ima kulcsfontosságúak ahhoz, hogy új szemszögből lássuk a dolgokat, és meghaladjuk az emberi korlátokat. A szentségben való növekedés Istenben való növekedést jelent, és ez lehetséges a családban is, ha nyitottak és elfogadóak vagyunk egymással szemben.
Zárásként hozzátette, Isten egy új látásmóddal, új ismerettel szeretne megajándékozni minket, ebben nyújt segítséget a családtábor.
Dr. Fodor János atya arra kérte a főpásztort, imádkozzon a főegyházmegye családjaiért, mert mindenkinek óriási igénye, vágya, szüksége van arra, hogy ilyen módon, imádságban is támogatva legyen.
Dr. Udvardy György érsek atya homíliáját teljes egészében itt olvashatják:
Kedves testvérek, egy nagyon érdekes történetnek lehetünk részesei. Lehetne talán azt is mondani, hogy Jézus egyik kudarcának vagyunk a tanúi. Lehet ezt kudarcként is megítélni, de a kinyilatkoztatásnak a része, tehát Istenről tanít, mégpedig olyan tanítást ad, ami nekünk magunknak is nagyon fontos. Mi történik itt? Jézus – így kezdődik az evangélium – hazament Názáretbe, haza, az ő otthonába, ahol nevelkedett, ahol ismerték, ahol felnőtt, ahol megismerte a világot, megismerte a kapcsolatokat, egy olyan tapasztalatba lépett vissza, ami az ő emberségét is egészen bizonyos, hogy meghatározta. Rokonok, ismerősök. Azt gondolom, hogy ezt a tapasztalatot könnyű igazolni mindazoknak, akik akár fiatalon elkerültek otthonról és hazamennek. Mit jelent hazamenni?
Az elején még mindig izgalmas, amikor az ember hazamegy, mert még sokan ismerik, sok érdeklődés van, visszafelé is ugyanez, kivel mi történik, és aztán ahogy az idő múlik, hazamenni, az már mást jelent. Jelent veszteséget is, jelent azt is, hogy már nem ismernek meg és nem ismerem meg azokat, akiket kellene, vagy éppen a hazamenni azt is jelenti, hogy elbúcsúzni kell. Egy nagyon érdekes tapasztalat az, hogy hazamegyek. És most itt Jézus ezt teszi.
Szombaton, ahogyan a szokás adja, megy a zsinagógába. Olvasásra jelentkezik, és aztán ekkor a szokásnak megfelelően a zsinagóga imádságát vezető ember fölkérhetett bárkit, olvasson és fűzzön hozzá néhány gondolatot. Nyilvánvalóan, amikor Jézus hazamegy az ő hazájába, akkor mindenki kíváncsi rá, természetes, hogy rábízzák a felolvasást és természetes, hogy ő az, aki egy pár gondolatot hozzáfűz a szentírási szakaszhoz, mások pedig kíváncsian hallgatják, miért, mert már sok mindent hallottak róla, a tanításáról, hogy furcsán tanít, csodákat tesz, hogy hatalommal rendelkezik. Persze, hogy hallgatni akarják. Hallgatják és nagyon érdekes, mert azt mondja az evangélium, sokan hallgatták és csodálkozva mondogatták, honnét vette ezt, miféle bölcsesség ez, és a csodák, amelyeket kezével végbe visz. Hogyan van ez? És utána jön egy döbbenetes fordulat, vagyis nem azt jelenti itt, hogy Jézus csodáit kétségbe vonnák, tanításával vitatkoznának, hanem mi az indok? Honnan vette ezt? Hát nem az ács fia? Nem Mária fia? Nem Jakab, József, Júdás a rokonai? Vagyis azt mondják, hogy nem értjük. Neki ebből a körből, ahol felnőtt, ahogyan ismerjük, nem lenne lehetősége csodát tenni, nem lenne lehetősége tanítani, nem lenne lehetősége ilyen hatalommal föllépni. Akkor honnan vette?
És éppen ezért megkérdőjelezik azt, hogy mindaz, amit ő tett, az igaz, az jó, az isteni hatalommal rendelkezik. Tragédia.
Még azt is belátják az őt ismerők, hogy csodát tesz, hogy rendkívüli módon tanít. S mi az akadálya annak, hogy elfogadják, hogy ismerjük. És itt van szerintem ennek az evangéliumi szakasznak a kulcsmomentuma. Ismerjük őt, na de hogyan? Hát úgy, ahogy már mi megismertük. Emberi módon, a rokonság alapján, a szokás alapján, az alapján, ahogy általában meg szoktuk egymást ismerni. Na de hát Jézus nem az. Jézus nem az ács fia, nem úgy Mária fia, ahogyan ők gondolják, és nem úgy rokon, ahogyan egyébként a rokonok szoktak egymásra gondolni.
Mit jelent ez?
Nyilvánvalóan Jézussal kapcsolatban elsőként jelenti azt, hogy én sem tekinthetek rá pusztán emberi kategóriák alapján. Meg akarom érteni az evangéliumot és az én kategóriáimba akarom beletuszakolni, valahogyan értelmezni. Meg akarom érteni, de csak úgy, hogy az számomra érthető legyen, értelmezhető legyen. És Jézus nem fér be ebbe a kategóriarendszerbe. Ő ebből kilóg, nem csak, hogy kilóg, szétfeszíti, ő teljesen másként közelít hozzánk. Azt gondolom, azonban ennek ezt a logikát követve van egy nagyon-nagyon fontos és aktuális üzenete, és a családi táborban szerintem hiba lenne, ha én ezt nem hoznám szóba, ez pontosan a családi élet. Miért? Mert a családban pontosan ugyanez történhet. Éljük az életünket, szeretnénk jó szülők lenni, jó házastársak lenni, szeretnénk jól élni az életünket a gyermekeink előtt, a gyermekeink felé, a gyermekek is szeretnék jól élni gyermeki mivoltukat a szülők felé, és nagyon sokszor ez nem sikerül. Nagyon sokszor konfliktus van. Nagyon sokszor emberi kategóriák kezdenek fölibe kerekedni. Na de még ettől is van egy bonyolultabb rész. Például az, amikor valaki ebben a megszokott szituációban megszoktuk, hogy ez a gyermekem így szokott viselkedni, ezt nem szoktam megcsinálni, más szokott, a férjem, feleségem így szokta csinálni, és így tovább. És megváltozik, vagy szeretne megváltozni, szeretne megtérni, szeretne megújulni, szeretne változtatni a kialakított rossz szokásán. És akkor mindenki néz a családban, na most ezt nem értjük. Hát te nem így szoktál viselkedni. Te nem az vagy, akit most látunk. Vagyis nagyon sokszor éppen a fejlődés, a megtérésnek az akadálya kicsoda? Az a csapat, aki engem valahogyan ismer. De nem úgy, ahogy én szeretném magamat megélni. Nem a változásomban, nem a belső megtérésemben. Azt gondolom, hogy ebben nekünk nagyon-nagyon nagy figyelemmel kell lenni egymás felé. Igenis ismerem a másik embert, igenis ismerem a férjemet, feleségemet, ismerem a gyermekeimet, ismerem a szüleimet, de adjam meg az esélyt, hogy ő növekedni fog, hogy fejlődni fog, hogy gazdagodni fog, hogy képes azt a rossz szokását is elhagyni, amitől egyébként a többiek is többé-kevésbé szenvednek, és legyőzi, de akkor ne húzzuk vissza ugyanabba a szituációba, amiben volt. Te nem ilyen vagy, nem ezt szoktuk meg tőled. Hát éppen az a nagyszerű, hogy tud változni, tud fejlődni, tud növekedni. És milyen jó, hogyha így tekintünk egymásra.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogyan Pál apostol mondja a második korinthusi levélben, amikor azt mondja, ha hiszünk a föltámadásban, ezentúl nem tekintünk senkit pusztán emberi szempontból. Pontosan ez a kereszténységnek, a Krisztushoz tartozásnak a lényege, hogy nem tekintek senkit emberi szempontból, magamat sem, a házastársamat sem, a gyermekemet sem, a családomat sem. Nem emberi szempontból tekintem, mert ha emberi szempontból tekintem, akkor azt mondom, hogy nem az ács ez, nem Mária fia, Jakab és József a testvérei? Nem tudunk fejlődni, nem tudunk növekedni, nem tudunk gazdagodni. Ezentúl nem tekintek senkit pusztán emberi szempontból, az azt jelenti, hogy hisszük, hogy tudunk az Istenben növekedni, megújulni, elhagyni rossz szokásokat, kialakítani jó szokásokat. A gyermekeink sem pusztán természetes síkon, ha egyáltalán van ilyen, növekednek, fejlődnek, hanem a kegyelem rendjében is fejlődnek. És ez messze többet mutat, mint pusztán, hogy most már kiskamasz, most már nagykamasz, most már a szülő a legnagyobb ellenség, de hát ezt túl kell élni. Tehát nem ezek a kategóriák azok, amelyek valójában eligazítanak bennünket, hanem az, hogy a természet és a kegyelem rendje az együtt van. És ez a növekedés, ez az Istenben való növekedés, ez valahogyan az istenismeretben való, a szentségben való növekedés.
És természetesen ebben az összefüggésben, ebben az új látásmódban, amit az a hit ad, hogy bízunk az Istenben, bízunk abban, hogy a keresztségben a növekedésnek a lehetőségét kaptuk, ebben megkapjuk azt az ajándékot is, hogy éppen az imádság által van lehetőségem magamat, házastársamat, gyermekeimet, szüleimet új módon nézni. Amikor egy konfliktus van, egy nehéz helyzet van, valamit meg kell oldani, akkor általában mire figyelünk? Azt a nehézséget oldjuk meg, azt a konfliktust oldjuk meg, azt a feladatot jól oldjuk meg és menjünk tovább. De ez nagyon sokszor leszűkít bennünket. Hol tudom fölemelni a lelkemet egy olyan dimenzióba, ahol azt látom, hogy de hát nem is az, nem is így kellene rátekinteni. Mennyire ott van benne a törekvés, mennyire ott van benne akár a megváltozásnak a szándéka is az imádságban. Az ima engedi meg azt, hogy Isten szemével nézzem önmagamat, társamat, gyermekeimet, családomat.
Az imához pedig nyilvánvalóan idő kell.
Nagyon sokszor az imádságunkban megfogalmazzuk kéréseinket, mert érintenek, problémáinkat, mert talán nyomasztanak.
Sokszor talán egy listával ülünk le a szívünkben az Isten elé, és felsoroljuk neki, hogy mit szeretnénk, ha rendbe tenne. Ezek nagyon fontosak, de milyen jó lenne, hogyha csak elidőznénk. Uram, itt van az időm. Mutass nekem új látásmódot, adj nekem új szempontokat. És akkor lehet, hogy nem is azokat kellene a listámba fölírni, amit fölírtam, hanem egészen mást. Nem tekintünk senkit pusztán emberi szempontból.
Az Isten a természetünket, ezt a teremtett világot, a kapcsolatainkat, ezeket nem akadálynak adta, nem olyan valaminek adta, ami valahogy elzárja az Istent, a jót előlünk. Akik vagyunk, amit kaptunk, az Isten azért adta, hogy megszentelődjünk, hogy új látásmóddal, új gondolkodással, új szempontokkal nézzünk magunkra is és társainkra is. Azt gondolom, hogy ilyen találkozások, mint például ez a családos találkozó, tábor, kiváló alkalom. Ez a téma, ami az imádságról tanít bennünket, kiváló alkalom a növekedésre. Adjunk esélyt önmagunknak, adjunk esélyt egymásnak, hogy Krisztusban növekedni tudunk. És ez a növekedés ez nem pusztán valami hasznossági elv alapján történik, ahol kijelölök feladatokat és azt hatékonyan elérem, hanem ez a növekedés szentségben való növekedés. Az imádságban és itt most az Isten igéjének a hallgatásában és az eucharisztiában való közösségben. Ez ad új látásmódot, új lehetőséget. Adja Isten, hogy legyen bátorságunk ehhez, adjunk esélyt önmagunknak, egymásnak, gyermekeinknek, szüleinknek. Fontos, hogy a gyermekek is adjanak esélyt a szülőknek abban, hogy növekedni tudjanak.
