Hálát adni gyűltek össze a paptestvérek a Szent Mihály Főszékesegyházba június 14-án pénteken délelőtt.
Az ünnepi szentmisén Udvardy György érsek hálát adott egyházmegyénk papságáért, a jubilánsokért: Korzenszky Richárd OSB gyémántmisés paptestvérért, Ajtós József, Mail József, Farkas József aranymisés atyákért valamint Fódi Ákos, Huszár Géza Lőrinc Ocist., Takáts István ezüstmisés atyákért.
Udvardy György érsek beszéde a hűség és elköteleződés fontosságáról szólt a papság kapcsán, különösen a jubiláló papok előtt. Rávilágított arra, hogy a papok elköteleződése nem csak saját döntésükön, hanem Isten hűségén is alapul. Érsek atya kiemelte, hogy a papok Istenbe vetett bizalma és elkötelezettsége, még hosszú szolgálati évek után is, az Isten hűségét tükrözi. Megköszönte a jubiláló papoknak, hogy éveken át hűségesen szolgáltak, és az egyház tanítását hirdették. Végül, háláját fejezte ki a papok példamutatásáért és hűséges szolgálatáért, amely erősítette az Egyház egységét és a hívek közösségét.
A folytatásban a főpásztor egyenként köszönte meg a jubiláns atyák szolgálatát és adta át részükre a Szentatya áldását.
Udvardy György érsek homíliáját teljes terjedelmében itt olvashatják:
Kedves testvérek, főtisztelendő paptestvérek, diakónus testvéreim, kedves jubiláns pap testvérek!
Akár egy papszentelés előtt, vagy szentelési évfordulón, akár így a jubileum kapcsán elemi erővel és frissességgel tör elő az egyházból, a hívekből, és bennünk is a kérdés, hogy vajon lehet-e egy életre szólóan elköteleződni? Lehet-e az élet egy pillanatában kimondani az igent, hogy az mindvégig erővel működjön az ember életében.
A papsággal kapcsolatban is ott van a papságra készülőknek a készsége, hogy meghallja az Úr hívó hangját, fölfedezi magában képességeit. A hívó hanghoz igyekszik alakítani életét, az egyház pedig fölismeri benne a hivatást, elfogadja, fölszenteli, és mindig ott a kérdés, az emberen múlik ez? Az ember szándékán igen, az ember elköteleződésén, az ember döntésén, az embert Isten formáló kegyelmén, de alapvetően az Isten hűségén.
Milyen jó látni, amikor egy fiatal készül a papszentelésre, feltétel nélkül bízik az Istenben, bízik Isten hűségében, ezért mer dönteni. S amikor jubiláns testvéreinkre nézünk, akkor ez a bizalom nem szűnik meg, még akkor sem, ha 25-50 év szolgálat, tapasztalat áll az ő életükben. A bizalom nem szűnik meg, de van egy erős megtapasztalás. Igen, Isten hűsége az, ami az embert megtartja. Egy óriási bizonyosság, egy óriási erő, tanúságtétel, amit most mi ünneplünk. Igenis az Isten hűséges az Ő kiválasztottjához, hűséges ahhoz, akit megbíz, hűséges ahhoz, akit küld. És bennetek, kedves jubiláns paptestvérek, most az emberi erőfeszítést, az emberi bizalmat, bátorságot az Isten hűségével együtt ünnepeljük és köszönjük meg. A tapasztalatot, hogy az élet bármely pillanatában az Isten ott van a maga hűségével. Hála van a szívünkben.
Köszönjük, hogy annak idején, 25-50-60 évvel ezelőtt vállaltátok Istenbe vetett bizalommal a hűségnek a zarándokútját. Ünnepeljük Isten hűségét bennetek akkor, amikor gondolunk arra, hogy hányszor és hányszor szólhattatok, szóltatok Isten igéjével az emberhez. Megtapasztalva saját magatokban újból a kiválasztást, a megszólítást, a küldést, a fölszentelést, az újjáteremtést és a napról napra való megerősítést. Látjuk az ige szolgálatában Isten hűségét akkor, amikor az egyház tanítását erővel, bátorsággal hirdetitek, hogy elhangozzék Istennek a hangja a föld végső határáig.
Milyen jó, hogy az Isten igéjének elhangzásában általatok Isten hűségét tudjuk ünnepelni. Mint ahogyan visszatekintve a szolgálati évekre, mit Isten barátságában, Isten papjaként éltetek, és milyen jó visszatekinteni a szentségek ünneplésére. A szentségek Isten ajándékai az embernek, hogy élete legyen. Hányszor ünnepeltétek, hányszor készítettétek fel a hívek közösségét, egyéneket a szentség méltó vételére, hogy az embernek élete legyen, az embernek reménye legyen. S milyen jó a szentség ünneplésében megtapasztalni, az Isten jelen van és jelen akar lenni az ember életében.
Isten hűségét ünnepeljük akkor is, amikor arra gondolunk, hogy hányszor és hányszor ünnepeltétek a liturgiát. Hányszor és hányszor tapasztaltátok meg az Egyház egységét a hívekkel, a paptestvérekkel, az Eucharisztiában a főpásztorral, a püspökkel, azokkal is, akik talán még csak keresik az Istent. Megtapasztalni Istennek a jelenlétét, hogy lehet dicsőíteni, lehet áldani őt.
Milyen jó visszatekinteni, s talán biztos meg is tettétek, hogy az elmúlt 25-50-60 évben melyek voltak azok a szavak, amelyeket legtöbbször mondtatok ki. Melyek voltak azok a gesztusok, amelyeket legtöbbször végeztetek.
A szentmise áldozat. Többen atyák közül pontosan napról napra vezetik, hány szentmise áldozatot tudtak bemutatni. És nem a számosság miatt, hanem azért, hogy megdöbbenjünk, hogy az Isten ennyire kész odaadni magát az embernek.
Micsoda méltó ünnep ez. Az Isten ott van a liturgiában, akit szolgáltok, és éltetni akarja az embert, és teremteni az egységet. Egészen biztos, hogy ebben a szolgálatban számtalanszor megtapasztaltátok az ember törékenységét. Az embert, aki keresi az Istent és sokszor máshol, mint ahol van, szeretne boldog lenni és másként, mint ahogyan az Isten ezt kínálja, és mégis az Isten után kiált. Akkor is, amikor elutasító gesztusokat tesz. Látni az ember törékenységét, de látni azt is, hogy az Isten kegyelme általatok, bennetek hogyan gyógyít, hogyan ad új erőt, hogyan ad jövőt az ember számára. Biztos, hogy megtapasztaltátok saját emberi gyengeségeiteket is. Azt is, hogy az Isten ezt tudja, ismeri és ezzel együtt is, ezt is átalakítva akarja, hogy az Ő népének igaz tanúiként tudjatok szolgálni.
Az Isten hűséges. Egészen biztos, és ezért is hálát adunk, hogy megtapasztaltátok, valószínűleg nagyon sokszor, hogy mi a kiválasztottnak, a kiválasztottságnak a magánya. Talán úgy, ahogy most hallottuk Illés próféta történetében. Küzd az Istenért, próbát tesz, bátran ráhagyatkozik az Istenre, megtörténik a csoda, s mégis menekülni kényszerül. Menekülni és szeretne igazságot az Istentől. Miért nem teszi azt az igazságot, amit korábban, egy nappal megtett. Miért nem avatkozik úgy be az ember életébe, hogy egyértelmű legyen Isten jelenléte és ereje? Miért nem azzal a hatalommal van jelen, ami az embernek a mi elgondolásunk szerint fontos lenne, szükséges lenne, vagyis Ő maga is keresi az Istent. Hogyan fedezi fel? Elmenekülve, magányban, Istenbe vetett bizalmával megküzdve és fölfedezi az enyhe szellőben a jelenlévő Istent. És ez neki elég, mert már ismeri, tudja, mert bízik benne, tapasztalata van az Istenről, aki küzd az emberért, küzd szolgájáért, azért, hogy a népének tápláléka legyen. A gyengeség megtapasztalásával, az Isten hatalma, az Istennek a hűsége emelkedik ki szolgálatotok révén.
Természetesen ez az ünnep a legszemélyesebb ünnep mégis közösségi ünnep. Együtt a presbitériummal, paptestvérekkel, együtt a hívekkel, azokkal, akiken keresztül a hitet kaptátok, akik példát adtak, akik miatt buzdultatok arra, hogy a lelkeket akarjátok szolgálni.
Ünnep van most az egyházban. Köszönjük személyes emberi példátokat, a helytállást. Egészen biztos, hogy a paptestvérek között is vannak többen, akik veletek kapcsolatban tudnak egy-egy olyan példára utalni, fölhozni, ami bátorító, ami követendő, amiért hálásak vagyunk. Ez az ünnep annak is a helye, hogy ezt kifejezzük. Köszönjük azt, hogy vállalkoztatok erre a szolgálatra, úgy, hogy nem lehetett tudni ötven évvel ezelőtt mi lesz a társadalomban, mi lesz a kultúrában, az egyház merre halad, mi lesz az emberrel. Csak a bizalom alapján tudjuk Istennek a méltóságát, szentségét jelenvalóvá tenni. Köszönjük ezt mindannyiótok számára. Köszönjük az imát, a példát, és ugyanígy köszönetet mondunk a hívek részéről is, akik mind engedelmes bizalommal fordultak felétek, hallhatták az igét, vehették a táplálékot, ünnepelhették az eucharisztiát, fölemelhették a lelküket a liturgiában. Az ő köszönetük is itt van most ebben a szentmisében. Itt van az én személyes köszönetem is püspök elődeimével együtt, hiszen hosszú éveken, évtizedeken keresztül számtalan olyan alkalom és helyzet volt, amikor igenis szükség volt a bizalmon alapuló helytállásra. Az ünnep, különösen egy ilyen jubileum alkalmával a hálának a megfogalmazását is jelenti. Egyfajta megállás, egy pillanatfelvétel is, hogy kik vagyunk valójában, ki vagyok én, aki évtizedekkel ezelőtt igent mondtam az Úr hívására és egy bátor bizalommal teli előretekintés személyes életetekre, személyes életutatokra, szolgálatra és az egyház jövőjére. Köszönjük ezt, és közösen mutatjuk be a hálaáldozatot, az Eucharisztiát, ami fölött oly sokszor elmondtátok már a teremtő szavakat.
A Jóisten áldjon ezért benneteket, és közösen mondjuk majd el a hálaimát. Ámen.
