Hálát adni gyűltek össze a 2023-2024-es tanévért a veszprémi Árpád-házi Szent Margit templomba az intézmények vezetői és munkatársai mellett a Padányi Katolikus Iskola növendékei.
Dr. Udvardy György veszprémi érsek prédikációjában hálát adott az elmúlt tanévért és az Egyház közösségének elkötelezett munkájáért. Ferenc pápa szavait idézve hangsúlyozta, hogy az Egyháznak be kell vonódnia az emberek életébe, gyümölcsöt kell hoznia és ünnepelnie kell. A főpásztor kiemelte a pedagógusok, hitoktatók és lelkipásztorok szolgálatának fontosságát, és megköszönte Isten gondviselését, amely erőt adott nekik a munkájukhoz. Érsek atya homíliájában kitért arra is, hogy az Egyház jelenléte nélkül a társadalom reménytelenebb lenne. Felhívta a figyelmet a jövőbeni kihívásokra és arra, hogy továbbra is bizalommal tekintsenek a jövőbe, együttműködve Isten gondviselésével. Az érsek végül áldást kért mindenkire, a nyári programokhoz a pihenéshez, és hálát adott az elmúlt tanévért és a közösség munkájáért. A teljes prédikációt cikkünk végén tesszük közzé.
A szentmise zárása előtt Dékány Árpád Sixtus atya beszédében a gyerekeket helyezte előtérbe, hangsúlyozva, hogy ők a legfontosabbak az egyház és az oktatás jövőjében. Megköszönte Dr. Udvardy György érsek atya támogatását és vezetését, kiemelve, hogy mindannyian közösen dolgoznak az egyház missziójában. Elismerését fejezte ki a katekétáknak, különösen azoknak, akik állami iskolákban tanítanak, ahol nehezebb dolguk van. Külön köszönetet mondott Teréz és Erzsébet nővéreknek a feszültségoldó és hasznos jelenlétükért, valamint a munkatársainak, akik adminisztrációs és egyéb háttérmunkákban segítették. Sixtus atya egy élményét is megosztotta, amikor egy évzárón megkérdezte a gyerekeket, hogy ki szeretne még iskolába járni, és meglepetésére sokan jelezték, hogy ők szívesen mennének. Ebből az elszántságból erőt merítve kívánt mindenkinek áldott pihenést a nyárra és lelkesedést az új tanév kezdetéhez.
Dr. Udvardy György homíliáját teljes terjedelmében adjuk közre:
– Kedves testvérek!
Hálaadó szentmisére gyűltünk össze. Ferenc pápa többször hangsúlyozza, hogy úgy szeretné látni az Egyházat, mint amely kilépő, bevonódó Egyház, bevonódik az ember életébe. Kísérő, gyümölcsöt hozó és ünneplő Egyház.
Azt gondolom, egy tanév végén, amikor is sok munka volt, sok alkalom volt a kilépésre, a bevonódásra, ahol eredmények születtek, szükséges, hogy ünneplő Egyházként is jelen legyünk. Megköszönjük az Úristennek azt, amit kaptunk. Megköszönjük azt, hogy az Atya gondviselését mindvégig érezhettük, megtapasztalhattuk szolgálatunk során, személyes életünkben, közösségeinkben, intézményeinkben egyaránt. Amit most teszünk, az nem más, mint az, hogy mindazok, akik a főegyházmegyében az igehirdetés szolgálatának nagy művében részt vesznek megbízatás alapján, személyes elköteleződéssel, felkészüléssel részt vesznek a tanítás feladatában, részt vesznek az értelmezés, a kifejtés, a kísérés feladatában és személyes életük példájával a tanúságtételnek a hivatásában most hálát adjunk.
Meghívott az Ige szolgálatára, megbízott az Egyházunk, tanítottunk, értelmeztük az írásokat, értelmeztük az embernek, a szülőnek, a gyermeknek az életét. Értelmeztük az Egyházat, a társadalmat, és tanúságtévő módon az Egyház nevében hirdettük az üdvösség igéit, az Evangélium szavait, Egyházunk tanításának mondatait, és azokat a szavakat, mondatokat, verseket, tételeket, állításokat, amelyek a tudomány által kerültek föltárásra, amelyek az embert vezetik, és ez teljesen egy az isteni kinyilatkoztatással.
Az az élmény is megérinthet bennünket, mint amely élményben azoknak a tanítványoknak volt részük, akik Jézus szavára elmentek, hirdették Isten országát, és aztán visszatértek, és alig várták, hogy elmondhassák, mi mindent művelt általuk az Isten. Így vagyunk most együtt. Mi mindent művelt általunk az Isten az elmúlt tanévben. Az órákon, a tantestületi üléseken, a katekéták szolgálatán, a plébániai kapcsolatokban, abban a kutatásban, keresésben hogyan tudjuk érthetővé tenni a világot, hogyan tudjuk érthetővé tenni hitünk tartalmát, merhetővé tenni Istent, Atyánkat, aki gondviselő.
Előhozzuk és előjönnek bennünk a személyes élmények, a találkozások és természetesen előjönnek bennünk a küzdelmek is. Küzdelmek az Igével, merthogy meg kell küzdeni, hogy értsük, Isten igéje sajátunk legyen, és hatékonyan, hatalommal, erővel tudjuk képviselni. Sokszor meg kell küzdeni, meg kellett küzdeni magával a küldetéssel. Honnan van az erő? Mi az irány? Mit jelent most hűségesnek lenni katolikus iskola pedagógusaként, a főegyházmegye katekétájaként, lelkipásztorként. De ez nem rossz, ez nem valami baj, hanem ez a növekedésnek a szükségszerű velejárója. Mindezekben fölfedezzük azt is, hogy az Isten munkálkodott. Ő adta a bizalmat, a ráhagyatkozást. Ő adta az erőt, a lelkesedést, ami lehet, hogy egy nap végére elfogyott, vagy egy hétvégére meggyengült, de másnap reggel, vagy következő héten ismét megjelent. Isten irgalma ez. Ő adta az erőt, a lelkesedést, ő adta az új ötleteket. Mennyire csodálkozunk mi magunk is azon, hogy hogyan jutott eszembe, hogy ezt a tételt, ezt az állítást, ezt a mondatot így tanítsam? Nem tudom. S hányszor csodálkozunk azon, hogy egy növendéknek, diáknak a kérdése mennyire a lényegre irányítja a figyelmünket. Különösen csodálkozunk a kicsinyeknek a gondolkodásán, hiszen ők a maguk gyermeki egyszerűségével egyszerűen nézik az Istent, a világot, a bizalmat, a felnőttek világát. Kis teológusok ők, és sokszor az ő mondataik, kérdéseik nyitják rá hitünk nagy igazságára a mi lelkünket.
Ő adta az erőt és ő adja a hálát most a szívünkbe. Köszönetet mondunk a gondviselő Istennek. Biztos nagyon sok olyan élményt, olyan tapasztalatot tudunk felsorolni, amikor megtapasztaltuk, hogy igenis öltözteti a rét virágait, táplálja az ég madarait, gondoskodik rólunk, pedig sokszor talán a mi logikus gondolkodásunk következménye vagy következtetése a kétségbeesés lehetne és nem. Mennyire együttműködik velünk az Isten. Mennyire akarja, hogy mi fölfedezzük, hatalmas dolgokat akar művelni bennünk és általunk. És ezt meg is tette. Köszönetet mondunk a gondviselésnek. Köszönetet mondunk azért, hogy munkatársai lehettünk, hogy tudtunk vele együttműködni. Mennyire hálásnak kell lenni azért, hogy van bizalom irántunk a növendékek felől, a szülők oldaláról, egymás felé, és bármennyire is furcsa, a társadalom oldaláról is, hiszen intézményeink legtöbbször, mint a biztonságnak, mint a jónak, őrének a jelei állnak a társadalomban és ugyanez fogalmazódik meg a katekéták felé is. Miközben a körülmények mintha nem ezt sugallnák, mégis alig várják az emberek, hogy elhangozzék az igaz szó, elhangozzék az a szó, ami bizalomra épül és bizalmat szül, ahol nem valami olcsó célokat kell elérni hazug mondatokkal, hanem az embert tudjuk szolgálni. Mennyire jó, hogy az intézményeink felé is megmutatkozik ez a bizalom. S mennyire jó, hogy a gondviselő Istennek az ajándékaként vannak terveink. A jövőbe tudunk tekinteni, mégpedig úgy, ahogyan hallottuk a szent leckéből Péter apostolnak az első leveléből: mindig álljatok készen, ha azt kérdezik tőletek, mi a reménységeteknek az alapja. Van tervünk, van ötletünk. Ez az Istennek a reménysége. Isten bízik az emberben, az ember jövőjében és megteremti azt általunk, pedagógusok, katekéták, lelkipásztorok által.
Érdemes eljátszani a gondolattal, bár valójában korrekt módon nem tudjuk megtenni. Mi lenne az emberrel, mi lenne a társadalommal, ha nem lenne az Egyház, annak szolgálata, nem lennének azok az intézmények, azok az emberek, akik küldöttként vannak jelen a világban. Vélhetően nagyon szegényes, reménytelen, bizonytalan élet lenne, hiszen látjuk, minden olyan döntésben, akár egyéni, akár társadalmi, akár kulturális, amelyből hiányzik az Isten, vagy szándékosan nincs benne az Isten, az szükségszerűen a reménytelenség felé vezet, a szétesés felé. Van jövőnk és igenis készen állunk arra, hogy megválaszoljunk reménységünk alapjáról és okáról, ha erről kérdeznek. Az pedig már csak szakmai feladat, hogy úgy élünk, úgy viselkedünk, hogy kérdezzenek.
A gondviselésért adunk hálát erre a tanévre vonatkozóan. Meg kell köszönnünk katolikus oktatási intézményeinknek a helyzetét. Meg kell köszönnünk katekézisünknek, iskoláinknak a helyzetét, hiszen jelentős érdeklődés van intézményeink felé, ami a bizalomnak a jele. Jelentős érdeklődés van a hittanoktatás felé is, még akkor is, hogyha ez küzdelmes, vagy akkor is, ha évenként egyfajta fluktuációt látunk, de valójában évek óta a résztvevők aránya jelentősen nem változott és ez óriási eredmény.
Hálát adunk az Úristennek, hogy van lehetőségünk intézményeink erősítésére, a hozzájuk kapcsolódó az infrastruktúra erősítésére. Hálát adunk azért is, hogy miközben érzékeljük az újabb és újabb elvárásokat, jogos igényeket tantestületeinkből, katekétáink közül, többen vállalkoznak arra, hogy képzéseken vegyenek részt, így önmagukat formálják, hogy még alkalmasabbak legyenek a gyermekek, szüleik, közösségük erősítésére. Nagyon hálás vagyok ezért. Ez az én egyik reménységemnek az alapja, mert amikor mi így együtt a főegyházmegye első vonalban lévő munkatársai akarunk változni, akarunk növekedni, az egészen biztos, hogy a jövőt élteti számunkra. Hálás vagyok azért, hogy közösségeink építésére sikerül gondot fordítani újból és újból az egyházmegyében, a plébániákon, az iskoláinkban, óvodáinkban.
Mindezek foglalataként nagyon hálás vagyok azért, hogy egyre inkább érzékelhető, és ezt higgyük el magunk számára is, hogy egyre inkább nagy az érdeklődés, a keresztény pedagógia jelentősége után. Meg akarják ismerni az embert, azt az embert, akit mi Jézus Krisztusban mutatunk fel. A teremtett, a bűnbeesett, megváltott embert. Ez a mi reménységünk alapja, ez a mi pedagógiánk, ez a mi küldetésünk alapja. Van reménye az embernek. A gyermekek a közösségek, iskolák, pedagógusok, a szülők együtt egy nevelő közösséget alkotnak. Milyen jó, hogy itt most nem csak pedagógusok, katekéták vannak, mert akkor nem lenne teljes a nevelő közösségünk.
Kedves diákok, bármennyire is sokszor egyoldalúnak tűnik, hogy titeket nevelünk, értetek érzünk felelősséget, ti ugyanúgy fontosak vagytok ebben a növekedésben, a növekedésetek által, a kérdéseitek, a lelkesedésetek által. Hálásan köszönöm ezt is.
Köszönetet mondok a hitoktató testvéreknek. Köszönetet mondok a főegyházmegye hitoktatási irodája vezetőjének, munkatársainak, mindazoknak, akik koordinátorként, területek felelőseiként végzik ezt a szolgálatot. Jóisten áldása kísérje mindenkinek a munkáját. Ugyanígy köszönetet mondok katolikus iskoláink vezetéséért Sixtus atyának, munkatársainak, oktatási intézményeink vezetőinek, pedagógusoknak a készségért, azért, hogy készek voltak mindig válaszolni, amikor kérdezték reménységük okáról. Plébános atyáknak, hiszen mind a katekézis, mind az oktatási intézményeinkben folyó munka a plébánia közösségével együtt össztartanak. Nincs különbségtétel, nem lehet elfogadni egyfajta különállást vagy mutogatást, hanem együtt tudjuk csak Isten országát képviselni. Hálásan köszönöm plébános atyáknak, hálásan köszönöm a munkát, szolgálatot jelenlévő iskolabiztos atyáknak, illetve azoknak az atyáknak, diakónus testvéreknek, akik az iskolában, illetve a hitoktatásban külön szolgálatot is vállalnak.
Szükséges azonban még egy dologról is szót ejteni, ez pedig a jövő.
Mindannyiunknak a feladata az, hogy a jó hírt hirdessünk. Mindannyiunk feladata az, hogy a reménységet hirdessük, kiemelten a püspöknek is. Akkor, amikor a hálaadásban fölsoroljuk, mi mindent láttunk Isten jóságaként, gondviseléseként, akkor a jövőről is csak így tudunk beszélni. Azonban egyre inkább látszik, hogy ez a jövő sokak munkálkodása okán, szándéka szerint az megszokottól eltérő. A megszokottól eltérően fog alakulni. Úgy tűnik, talán közelebb jön egzisztenciálisan mindannyiunkhoz a kérdés, talán az aggodalom is, akár a készülő háború fenyegetettsége okán. Nem tudjuk, hogyan lesz, egy biztos, hogy az, amit az Úristen ránk bízott, azt nekünk megújult erővel, nagyon nagy készséggel, ötlettel, de legfőképpen közösségi összefogással kell megoldanunk. Erre kérek, buzdítok mindenkit. Ez nem pesszimista hozzáállás, nem valamiféle riogatás, sokkal inkább egy felelős készület arra, ami egyébként is feladatunk, társadalmunk abba az irányba halad, hogy egyre inkább az egyéni kvalitásokat, az egyéni képességeket, a helytállást tudja értelmezni. Erre készüljünk. Ez nem különbözik Krisztus küldetésétől, nem különbözik attól, amit eddig is éltünk, de sokkal inkább megkívánja az egyéni kvalitásnak a megmutatását és az egyéni bátorságot is. Igaz ez a hitoktatókra, az intézményben a pedagógusokra, püspökre, lelkipásztorokra, diakónusokra, szerzetesekre.
Egészen biztos, hogy Istennek a jóindulata, gondviselése nem fogy el, nem múlik el, nem mond csődöt. Ezért nagy-nagy bizalommal tekintünk a jövőbe és kívánok mindenkinek a nyári programokhoz hasonlóan áldást az Istentől. Kívánok mindenkinek alkalmas időben megfelelő pihenést, hogy a szolgálat öröme mellett a létezés örömét is át tudjuk élni.
Számtalan áldást kaptunk az Úrtól, számtalan esemény vezet bennünket, ezekért hálásak vagyunk és talán majd a következő feladatokban, azok előtt érdemes ezeket felidézni, hogy erőt nyerjünk ezekből. Áldjon bennünket az Úr, készítsen az örömre, készítsen a szolgálatra. Hálásan köszönöm mindenkinek ebben a tanévben tanúsított szolgálát.
