A Somló-hegytől nyugatra fekvő Iszkáz három település összevonásából jött létre. Déli, Alsóiszkáz nevű részén áll a Szent Miklós-templom, amelyet a Veszprém megyei templomok topográfiai vizsgálatát támogató OTKA-program keretében kerestünk fel.
A Középiszkázra vezető út mellett emelkedik a megközelítőleg keletelt, egyhajós, a hajónál keskenyebb, egyenes szentélyzáródású, nyeregtetős templom, amelynek nyugati homlokzata elé torony lép ki. Ennek leghangsúlyosabb eleme a bejárat. Egyenes lezárású ajtónyílását egy klasszicizáló, sőt láthatóan historizáló igénnyel megformált, a homlokzati síkból alig kilépő aedikula keretezi, melyet kváderezett törzsű pilaszterek és háromszögű timpanon alkotnak.
A szentélyt dongaboltozat fedi, melyet felül, a padlástér felől egy hevederrel láttak el. Keleti, résszerű ablaka keretezés nélküli, eredetinek tűnik. Ezt az ablakot a templombelső felől ma teljesen kitakarja a 18. század harmadik negyedéből való barokk oltár, aminek így minden bizonnyal volt egy korábbi, alacsonyabb előzménye. A mostani oltárt erőteljes párkányba golyvázódó kompozit fejezetes oszlopok és pilaszterek keretezik, melyek átlósan kifordulnak a templom tere felé. A retabló két szélén C alakba rendeződő, szeszélyesen kanyargó akantuszornamentika fut fel. A tört vonalú, íves oromzatban Istenszem látható. Az oltárkép két oldalán egy-egy szentszobor állt (az egyik a helyiek elmondása alapján Nep. Szent Jánosé volt), továbbá két angyalszobor, de jelenleg nincsenek itt.
Az oltárkép Szent Miklóst ábrázolja, jobbján egy tengeren hánykolódó vitorlással, melyből az imádkozó szakállas szent hajol ki, mellette egy hajós az árbocot átkarolja. Középen áll Szent Miklós püspöki ornátusban, jobbjával pásztorbotját szorítja magához, kezében pedig evangéliumos könyvet tart, amin a három aranygolyó nyugszik. Nyitott tenyerű bal kezét segítőn nyújtja a balján térdeplő három lány felé. A jelenetek a Szent Miklóshoz köthető két közismert csodatételt mesélik el népies barokk felfogásban, de jó kvalitásban.
A templom hajóját egymással összeérő fiókokkal tagolt dongaboltozat fedi, melyet felül szintén hevederek erősítenek. Az épület fakarzata két oszlopon nyugszik, az oszloptörzsek középen kihasasodnak, fejezetük kortalan, rusztikus asztalosmunka; a mellvéd cserélt. A karzaton használaton kívüli orgona áll, melyet a rajta levő felirat alapján Alsóiszkáz község készíttetett 1948-ban, Szombathelyen.
A dongaboltozatos toronyalj fölötti szintekre a karzatról nyíló ajtón át lehet följutni. Itt rögtön látható, hogy a toronyból nyugat felé nyílt egy korábbi résablak, mely a törtkő falazatban in situ helyezkedett el. Akkor falazhatták el, amikor a külső megkapta a mai barokkizáló, lekerekített tükrös homlokzatát. A torony kötésben van a nyugati hajófallal, amely szintén törtkőből készült, akárcsak a padlástérbe átvezető bebújónyílás in situ boltöve. A hajó és a szentély fölött korábbi lefedésnek nyomát nem látni; a jelenlegi ollóágas tetőszerkezet a 19. századnál aligha korábbi.
Elmondható tehát, hogy a szentély, a hajó, a torony, illetve boltozatai – amennyire falkutatás nélkül megítélhető – egyidősnek látszanak. A templom alaprajza és arányai középkori formát mutatnak. A szentély fölötti dongaboltozat is régiesnek hat, míg a hajó feletti fiókos dongaboltozat formája korszerűbb, falusi közegben legkorábban a kora barokk időszakban képzelhető el. Mielőtt mindebből bármilyen további következtetést levonnánk, érdemes egy pillantást vetni az írott forrásokra is.
Ezekben több, egymáshoz közel fekvő Iszkáz nevű falu is feltűnik. A legkorábbi 1212-ből származik, amikor is a mai Alsóiszkáz elődjét említik. A falut a régészeti topográfia szerzői a mai templom környezetébe lokalizálják, azaz templomunk régészeti lelőhelyen fekszik. A 16. század közepén és végén a törökök feldúlták a falut. A 17. század végén birtokosa Martonfay (Martonfalvay?) István volt.
Magáról a templomról az első és egyben legfontosabb adatunk 1698-ból származik. Ekkor leírják, hogy bizonyos Horváth Miklós költségén 1673-ban alapjaitól építették fel (ex fundamento exaedificata) Szent Miklós tiszteletére. E templomot már ekkor teljesen boltozottnak mondják, kőből épült toronnyal, fakarzattal, falait pedig temető vette körül. 1693 körül az itteni plébános a somogyi Igalba távozván magával vitt templomi felszereléseket és a hordozható oltárt, így újra kellett szentelni.
1732-ben ismét megemlékeznek a boltozott templomról és falazott tornyáról. Ekkor Alsóiszkáz már Felsőiszkáz fíliájának, és az esztergomi érsek alá közvetlenül tartozó egyháznak számított. Noha Alsóiszkáz birtokosai „különféle nemesek” voltak, a templom kegyuraságát az anyaegyház révén pozsonyi klarisszák (az egykori somlóvásárhelyi apácakolostor jogutódjai) látták el. 1754-ben, 1779-ben vagy 1824-ben az egyházlátogatások az épületet változatlan formában írják le. 1934-ből van adatunk tatarozására. A déli hajóablakok mostani formája, visszalépcsőzött keretezése, furcsa, vízszintesen hornyot profilú könyöklőpárkánya és a belsőben meghagyott falkép-részletek talán mind ebből az időszakból származnak.
A fenti adatsor tanulsága az, hogy az 1673-tól kezdve eltelt másfél évszázadban nagyobb átépítésre nem került sor. Ez adódhat ugyan az írott források egyenetlenségéből – a barokk oltár kialakításáról sem rendelkezünk forrással –, ám, mindezt egybevetve a helyszíni megfigyeléseinkkel, jó okunk van feltételezni, hogy az épület tömegében és szerkezetében az 1673-as építés állapotát őrzi.
Egy olyan korból származik tehát, amikor új falusi templomok nemigen épültek. Azt a keveset, amit ekkoriban használtak, a környék lakossága még a középkorból örökölte meg, de ezeket is jobbára átépítették vagy lebontották a 18. századi katolikus megújulás időszakában. Az alsóiszkázi templom ritkaságát tehát az építési ideje adja, érdemes lenne helyi vagy országos (műemléki) védelmét megfontolni.
