Emléksorok Kányádi Sándorról
A diktatúra idején a ’70-as évek elején, amikor először jártam Erdélyben barátaimmal hátizsákos turistaként, az egyik székely családnál kaptunk egy bakelit lemezt a szállásadó bácsitól. „Fagyöngy” volt a címe. Rajta Illyés Kinga, az erdélyi magyar előadóművészet emlékezetes alakja erdélyi magyar költők verseiből, mezőségi és csángó népdalokból adott elő egy felejthetetlen válogatást. Emlékszem, este zárt ajtók mögött lélegzetvisszafojtva hallgattuk a közös asztalnál a háziakkal. Kányádi Sándortól a Fától fáig című vers szerepelt a lemezen. Döbbenetes erővel hatott rám e fájdalmas lüktetésű költemény, amely a mese fordulatait imitálva egy kisfiúról szól, aki a rábízott és elkóborolt lovak keresésére indul, s a sötétedő erdőben fától fáig kapaszkodva hallgatózik, merre lehetnek a jószágok, hiszen nélkülük nem térhet haza. Keresése jelképes erejű; az elveszett otthon, az elveszett haza allegóriája, ahol az elszakított nemzet fiának már csak lopózkodva, fától fáig tapogatózva lehetséges rátalálni az elveszett kincsre, az elveszett otthonra, az ősei földjén tulajdonképpeni elvesztett önmagára.
E lemez később bejárta Európát, felkeresve és megszólítva a sokfelé szétszóródott magyarságot is. Erdély kiáltása volt, fogódzót kereső kinyújtott kéz, félelemtől remegő, de hitében bátor és lángolóan magyar. Nemrég egy ismerősöm emlékezett, hogy ama „vasfüggönyös” korszakban, hogyan lopták át Romániából Magyarországra, s aztán onnan Nyugatra s az amerikai magyarokhoz is. Ez a lemez volt az első szívbemarkoló Erdély-élményem és az első ismerkedésem Kányádi Sándorral, aki most már fától fáig kapaszkodó útjának végső állomására ért az Örök Hazában.
Rigófütty – Haza a magasban
Újságíróként sokszor találkozhattam vele később személyesen is, s megfaggathattam közös magyar ügyeinkről, költészetről, politikáról, hitről, hazaszeretetről. Ezek közül szeretnék föleleveníteni most néhányat.
Elsőként egy zirci látogatás emléke villan fel 2002-ből. Sándor bácsi akkor az Erdélyi Baráti Kör vendégeként egy gyermekeknek rendezett író-olvasó találkozón szólt az aprókhoz és a nyiladozó lelkű nagyobbakhoz, de természetesen érkeztek szép számmal felnőtt érdeklődők is a jeles alkalomra. Ekkor megtapasztalhattam mély humánumát, s azt a rendkívüli képességét, ahogy a kicsinyeket, a legkisebbeket is szinte elvarázsolta percek alatt meséjével, játékos, tréfákkal tűzdelt stílusával. A Napsugár-hívogató, A halak bosszúja (Tutajos Lajos és Úszó Pál pecás története) mellett, megbeszélték – nagy álmélkodások és kacagások közepette –, hogy Meddig tart a rigófütty és hogy hol is kezdődik A mindennapi kenyér útja. Azt, hogy mikor „rigótól rigóig ér a fütty, akkor körbeéri az egész földet”, még el is játszották a gyermekek a találkozón a vendég tiszteletére.
A felnőttekhez szólva ekkor hamiskás mosollyal intett Sándor bácsi: „Persze sokan a sorok mögött folyton politikai szimbolikát és különös összefüggéseket keresnek…!” A találkozó utáni riportban is visszatért erre: „Csak vers van és nem vers az én szótáramban. Petőfi és Arany korában sem beszéltek felnőtt- és gyermekversekről. Akkoriban még – szoktam mondani – az irodalmi ’gyermekkonfekció’ nem volt kialakulva. Egy szövőszéken szőtték a kelmét, amiből készült a hátulgombolós és az elölgombolós pendely egyaránt. Az én számomra az Anyám tyúkja egyenértékű a Szeptember végén-nel. S Petőfit, Aranyt, a Bibliát is tudom ajánlani bárkinek gyermekolvasmányként is. Mert a legfontosabb, hogy közérthető legyen a magyar vers minden magyarnak… Magam is mindig igyekeztem úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én négy elemis édesapám is megértse belőle a hozzá szóló üzenetet, ugyanakkor a műveltebb olvasó pedig úgy érezhesse, hogy mégiscsak irodalmat olvasott.” Erről monográfusa, Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott a legtalálóbban egyik Kányádi-tanulmányában: a költő „úgy indul a mítoszok melegéből, hogy európai magaslatokra emelkedett költészete mit sem veszített a hazulról hozott pogácsa melegéből”.
Zircen hallottam először azt a történetet, amelynek a csattanója lett a költőtől később sokszor szállóigeként idézett mondat: „a vers az, amit mondani kell”. E nevezetes kijelentés ugyanis eredetileg egy kisdiáktól hangzott el, aki egy falusi író-olvasó találkozón (tanítójától ösztönözve) azt kérdezte Sándor bácsitól: „Mi a vers?” „A kérdéstől egészen zavarba jöttem – idézte fel emlékét a költő – s hirtelen visszakérdeztem: ’Mondd meg te, szerinted mi a vers!?’ Erre kisfiú is zavarba jött persze, majd összeszedve magát lassan, hebegőn azt válaszolta: ’a vers az, amit mondani kell’.” „Ekkor, mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg – emlékezett később egy írásában a gyermeki szavak keltette döbbenetre. Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét. Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna. Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk… A vers az, amit mondani kell!”
Nagy élményem volt az ezredforduló környékén megismert (a költőnek még a ’80-as években írott) költői ciklusa is, a Vannak vidékek, melynek már az Előhang-ja is szívbemarkoló benső emlékképeket idézett fel bennem: „vannak vidékek gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül…” Igen, legbenső emlékképeink azokhoz a tájakhoz fűződnek, ahol születtünk, éltünk, ahol az első benyomásokat szereztük a teremtett világról, még szinte öntudatlanul, s amelyekhez érzelmes kötelékek fűztek később is életünk során. Nekem nincsenek erdélyi felmenőim, mégis, ha meglátom ezt a történelmi tájat, a Királyhágót, a Hargitát, a csíki havasokat, a Maros-mentét, arról mindig a dunántúli, a zalai dombság jut az eszembe, s az én gyermekkori nyaraim anyám, nagyanyám szülőhazájában. Az a még szinte érintetlen, szabályozatlan vidék, amelyet hiába keresnénk ma már, mert a civilizáció és az érdekpolitikák martalékává lett. Ugyanakkor Erdély területén még élnek ezek a természet alkotta, Isten teremtette vidékek, különösen a Gyimesekben, Erdővidéken, a Hargitán, ahová még nem ért el a civilizáció pusztító keze annyira, s talán éppen a politikai indítékú mellőzés, háttérbe állítás mentette meg ott a természetet a kizsarolástól. Úgy vagyok Erdéllyel, szoktam mondani, mint a Nagyenyedről áttelepült festőművész, Holányi Julianna, aki a bakonyi, Balaton-felvidéki tájba festi bele ma is érzelmesen az erdélyi formákat, színeket és benső lélekfényeket. Előadásaimban is gyakran szerepelt e vers a Kalákáék megzenésítésében, erdélyi tájak képeivel összekapcsolva. Így például 2011-ben, amikor a Művészetek Völgyében, Taliándörögdön a katolikus templomban Erdélyi barangolás Kányádi Sándor verseivel címmel idézhettem meg a költőt, s a Gryllus-fivérek adtak hozzá szívhez szóló élő illusztrációt gitármuzsikájukkal, énekükkel. Később pedig Kapolcson Pécsi Györgyi irodalomtörténész faggatta meg Sándor bácsit egy emlékezetes találkozón. Ekkor vallotta meg többek között: „Bár sokan beszélnek egységes magyar irodalomról, de közben magyar és határon túli irodalmat kiáltanak. Mesterséges határokat húznak. Mintha a határon túli magyar irodalmár más magyar volna, vagy nem igazi magyar volna, mint a határon inneni. Én verseimmel az egész magyar nyelvközösséghez szeretnék szólni, vallom, hogy csak magyar van és nem magyar, olyan nincs, hogy ’határon túli magyar’! Mert a magyarság összetartozása határok feletti. A világon mindenütt élnek magyarok, s bárhol is éljenek, ők is a nemzet tagjai – határtalanul.”
Majd hozzáfűzte még: Ezért fontos, hogy felvigyük mindazt, ami magyar, a világhálóra is, rá kell mentenünk minden szellemi értékünket. „Ez ma olyan horderejű feladat a megmaradásunk érdekében, mint ezer éve a kereszténység felvétele volt. Így valósulhat meg a ’Haza a magasban’, amiről Illyés Gyula álmodott. Magyarország ugyanis akkora, amekkorára a magyarul beszélők nyújtják.” (Természetes tehát, hogy a költő az 1998-ban létrehívott Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapítója lett.)
„Isten hű írástudója”
Az anyanyelvápolásról és abban a Kárpát-medencei magyar iskolák feladatáról napjainkra is rendkívül aktuális gondolatokat fogalmazott meg 2003-ban Veszprémben a Megyei Pedagógiai Intézet vendégeként: „A nemzetegyesítés egyetlen módja, feltétele ma is az anyanyelv megőrzése, az anyanyelvi képzés. A magyarság megmaradásának, közösségi túlélésének biztosítékai az anyanyelv, az iskola, a templom. Ahogy azt már Apáczai is megfogalmazta: ’egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv’.”
Az elszakított magyarok anyanyelv-őrző felelősségére világít rá poétikus megfogalmazásban egyik kicsi körömversében is: „Nyeld le a nyelved! / Egyszerre jóllakhatsz vele: / egyetlen egyszer.” A maga felelős szolgálatáról pedig 2008. január 21-én tett hitet, amikor Budapesten kitüntették a Magyar Kultúra Követe címmel: „A szavak vándorköszörűse vagyok, elkopott névszókat, kicsorbult igéket élezek…”.
A ’90-es évek közepétől irodalmi berkekben elburjánzott hazánkban is az a vélekedés, hogy a rendszerváltás után az irodalomnak már nincs társadalmi, politikai küldetése, mindent meg lehet tudni a sajtóból, a harcot meg lehet vívni a médiumokban, ezért a könyveknek nincs más feladata, mint a szórakoztatás, a vers tulajdonképpen magánügy, mércéje pedig pusztán a művészi megformálás…
Erre kitért Kányádi Sándor említett veszprémi előadásán is: „A félelem bennem is él az irodalom jövőjéről. A modern versáradatot érzékelve – ami sajnos kevésbé szolgálja az embert, mint a művészetet – Goethe jut eszembe, aki egy alkalommal azt találta mondani: ’Miért is utálom én azt a drágalátos sajtószabadságot? Mert csak középszerűséget szül’. Hát valljuk be, ebben azért van valamicske igazság az irodalmat illetően is” – mondta. Majd az interjúbeszélgetésben már egészen keményen fogalmazott az öncélú irodalomról: „A köldöknéző magatartás érvénytelen, etikátlan; tisztán irodalmi motiváció és tisztán esztétikai célzatú irodalom a posztmodern korban sem állja meg a helyét.” S valóban, ezt a modern, központozás nélküli prózaverseiben és a posztmodern formákon, fordulatokon keresztül be is bizonyította Kányádi Sándor. Akárcsak hitben-küldetésben kortársa, Nagy Gáspár, a tragikusan fiatalon elhunyt költő, aki mesterének vallotta Kányádit. 75. születésnapjára írott Mi volna évei mögött? című versében ekképp ír és összegzi mintegy Kányádi szellemi-lelki portréját: „Szamos Nyárád és Küküllő /megmorajló / hangja / mögött / sőt még ama / metró-pad fölötti falra/ papírosra / féltenyérre és körömre / vagy a fekete korongra / rótt versek / mögött / is van egy másik költő / fényből s gondból/ egyberostált / ember-vándor / el nem romló / el nem vásó / mert szívéből tud ő szókat / Isten hű írástudója / de bölcsen tud hallgatni is / így prófétál némán s túlnan / már fák hegyén és koronáján”.
Igen, Isten hű írástudója volt Kányádi, ha erről méltatásaiban nem is gyakran szóltak/szólnak, többnyire mellőzve verseinek bibliás szemléletű vonulatait, képeit. Pedig micsoda mélyből fakadó vallomás, hitvallás hallható ki a fentebb idézett Nagy Gáspár által is emlegetett Valaki jár a fák hegyén című 1994-es költeményéből is: „valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod (…) valaki jár a fák hegyén / mondják úr minden porszemen / mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem”.
E verse elhangzott 2009-es balatonalmádi látogatása alkalmával is a Pannónia Művelődési Központban Gryllus Vilmos gitáros előadásában. Ezen az előadóesten osztotta meg hallgatóságával többek között személyes szép emlékét, azt, hogy milyen mély lelki kapcsolatba került a meghurcolt sorsú, szolgálatában fáradhatatlan Márton Áron püspökkel, aki összeeskette őt, a reformátust, katolikus feleségével – már az életük és a házasságuk delén –, hogy Isten előtt is frigyüket megszentelhessék, megerősítsék. S a régi emlék felszakadtán meghatódottan emlékezett arra is, hogy esküvői ajándékot is kaptak a főpásztortól. Felesége egy Békés-Dalos újszövetségi szentírást, ő pedig Teilhard de Chardin Az emberi jelenség című könyvét. A kötet első lapjára a püspök a költő Félvén se félve című versének sorait idézve készített dedikációt: „örök készenlétben, / örökkön szembenézve, / s nem hajlani mégsem / a kétségbeesésre, / kiállni verten az élre, / maradni hadvezérnek / és tudni félvén se félve, / a végső vereséget.” Végül a lap alján személyes bíztatást is írt: „Hinni, hinni, szeretettel Márton Áron”.
Balatonalmádiban politikusabb versei is felszínre kerültek, s ezekből is kicsengett a keresztény szellemiség, a közösségtudat, az együttérző közösségvállalás más népekkel, a felebarátiság örök iránya, mely az egyetlen jövőt ígérő alap az emberiség számára. Joan Alexandruval, az azóta elhunyt román költővel való szellemi-lelki barátságáról is beszélt ott, tudatosítva, hogy a kollektív és küldetéses felelősségérzet Erdély számára létfontosságú, és ezért a magyarokkal együtt élő népek – románok, zsidók, szászok – költészetének megismertetését fontos feladatnak tekinti. Az Alexandruval való barátság ébresztette rá, emlékezett, hogy mindenütt a világon közösek a problémák, s hogy a költők egyetemes küldetése a hátratételektől, magára hagyatottságtól küszködők, szenvedők segítése. Ez a meggyőződés ihlette az erdélyi szászok és zsidók népköltészetéből írott versfordításait is. Felejthetetlen emlékem ezzel kapcsolatban egy 2005-ös kővágóörsi Kaláka-koncert az evangélikus templomban, ahol jiddis népdalok szólaltak meg a költő fordításában, Gryllusék hangszerelésében. Amolyan hangkazetta bemutató volt e koncert, a Volt egyszer, volt egy kis zsidó című összeállításukból. E versek, a zsidó hagyományok, hétköznapok, ünnepek megélt pillanatain túl a szegénység világméretű problémáiról, sorstragédiákról is vallottak.
Ez itt a föld – a föld nekem
Az almádi találkozó „fináléjaként” a költő megrázó előadásában fölhangzott a Kuplé a vörös villamosról, amely megrengette szinte az alkalmi színpadot és hallgatósága lelkét is. Különösen a vers Mellékdalának összegzése („de holtvágányra döcögött-e / vajon a veres villamos / eljárt-e az idő fölötte… s nem lesz-é vajon visszatérte / boldog aki nem éri meg…”) akkor, ott – 2009-ben – félelmetesen aktuális üzenet volt minden magyarnak!
Ez az ironikus, csipkelődő, sokszor már-már szatírába hajló versbeszéd is hozzátartozott Kányádi Sándor egyéniségéhez, mondhatnánk ez volt kommunikációjának is a kulcsa, fordulataival meg tudta szólítani, meg tudta mozdítani nemcsak az egy húron pendülőket, hanem a szembenállók sorait is. Sokat idézett mondatait, melyekkel a „rendszerváltás” utáni keleti szektor politikai „való világának” ellentmondásait tűzte tollhegyre, néha még ma is fájdalmasan aktuálisnak érezzük. Ugyanakkor megállapíthatjuk: humoros odamondogató stílusával ma is hidakat ácsol a politikai szakadékokban botladozó magyarok közösségei között.
„Én azt szoktam mondani: a magyarság megtartó ereje, hogy ’kevesen vagyunk, tartsunk szét’. Ez egy tragikus paradoxon. A gyűlölködés – kiváltképpen egy ilyen ’neokeresztény országban’, mint Magyarország – nagyon kirívó. Krisztus sebeit feltépni, fel magyar! Hogy miért támad nyelv nyelv ellen, nemzet nemzet ellen, s pláne testvér testvér ellen…!? – felfoghatatlan! Tudják, mit hiányolok én? Egy lakodalmi rigmus szellemét ebből a mai világból: ’Legelső a nemzet, második a család, és csak harmadsorban nézd a magad javát’” – mondta pár éve a Duna Tévében egy villáminterjúban.
Mikor Sándor bácsi szülőfaluját, a nevében is pünkösdi asszociációkat indító Nagygalambfalvát is érintette egy 2015-ös erdélyi utunk, felidéztük barátaimmal felejthetetlen forrástisztaságú vallomását, a Mikor szülőföldje határát megpillantja című hatsorosát, megállva a település határában álló keresztnél: „a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróz amikor / idáig érkezem / minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem”.
Most, hogy testben már nincs közöttünk, s hogy tudjuk, az „óceánból” hazaérkezett, s Nagygalambfalva földje lett a szemfedője, költői eszményképének, Petőfi Sándornak rokonsorai is eszünkbe juthatnak, melyeket oly sokszor idézett: „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! / Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. / Itt borúljon rám a szemfödél, itt / Domborodjék a sir is fölöttem”. Kányádi Sándor végső vágya most a búcsú óráiban teljesülhetett…
Köszönet érte a minden kegyelem Istenének!
Soli Deo gloria!
Toldi Éva
Forrás: Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény
