Assisi Szent Ferenc (1181/82–1226. okt. 3.) itáliai szent élete és cselekedetei nem csak a hívők körében közismert és népszerű. Megtérését követően gazdag tékozló ifjúból az egyház megújítójává, a szegények, elesettek gyámolítójává, az állatok védelmezőjévé lett. Vándor prédikátorként hamar követőkre talált. A kis csoport életformáját szabályozó regulát 1209-ben fogadta el III. Ince pápa, ezzel megalakult az Ordo Fratrum Minorum, a kisebb testvérek prédikáló rendje, a béke és a jóság, a pax et bonum evangéliumát és a szegénységet hirdették. Halála idején már közel 10 ezer kisebb testvér élt Európában. Szinte azonnal, 1228-ban szentté avatták, személye, illetve rendjének férfi és női ága is igen nagy népszerűségre tett szert.
Magyarországon igen hamar megjelentek, első kolostorukat 1226-ban Esztergomban építették. A15. század második felében már 73 kolostoruk volt, köztük a veszprémi egyházmegye területén lévő szentléleki őrségbe tartozó Pápa, Talad (Tálod), Palota, (Zala-) Tárnok, Egervár és Szentgrót. A törökdúlás és reformáció megtépázta a ferenceseket, az egyházmegyében egyetlen működő kolostoruk sem maradt. A rekatolizáció idején, a 17–18. századi újratelepüléssel vett lendületet a rend magyarországi működése.
A zalaszentgróti ferences kolostortemplom maradványa a település középkori várától távolabb, a későbbi Polgárváros, a mai Kisszentgrót településrészen található. A kolostort az egyik helyi birtokos család alapíthatta, a templom területén feltárt sírkövek alapján feltehetően a Béri-család. Az alapítás ideje is bizonytalan. Írott forrásban először 1492-ben szerepel, a ferences kolostorok jegyzékében először csak 1516-ban mint obszerváns ferences kolostort említették. A templom titulusa valószínűleg Szent Gellért volt, bár a püspöki levéltár 17. századi, visszamenőlegesen felvett adatai közt szerepel Szent Gotthárd és Szent Gertrúd is.
A kolostort 1532-ben oszmán támadás érte. Ezt követően még helyreállították, egy 1535-ös jegyzék szerint a magyarországi obszerváns ág legkisebb kolostora volt és mindössze 5 szerzetes lakta. Öt évvel később azonban már megszűnt a szerzetesi élet a kolostor falai közt, mivel a település birtokosai a református hitre tértek, a Hagymási- és a Szentgróti-család elűzte a szerzeteseket. A reformátusok a templom szentélyrészét templomként használták tovább, a hajó területén temető alakult ki.
A katolikus megújulás időszakában a Hagymásyak birtokait a Batthyány-család örökölte meg. A 18. század közepe táján többször említették a templom romladozó állapotát: 1753-ban a környék lakói még felújítani szándékoztak, 1757-ben pedig megkezdték javítását. 1781-ben azonban Bajzáth József püspök átengedte a romokat Batthyány Ádámnak, aki ezért 20 forintot ajánlott fel az új plébániatemplom építésére. Rómer Flóris közlése szerint az épületmaradványok bontását is Batthyány Ferenc rendelte el, aki a templom bontási anyagát az épülő uradalmi major és istálló épületeihez, a kolostorét az új plébániatemplomhoz használta fel. A zalaszentgróti História Domus feljegyzése szerint a ferences templom tornya s a hozzá csatlakozó falszakaszok a lakosság kérésére menekült meg, akik számára engedélyezte az uraság, hogy azt harangtoronyként használhassák tovább. A 19 század közepén Győrben öntött harangjait jegyezték fel.
1979–1980-ban régészeti feltárás tisztázta a templom maradványait, alaprajzát, építéstörténetét. A templom északi oldalán a kolostor máig nem került feltárásra. A ferences templom egy korábbi – egyes történészek szerint talán egy premontrei – templom bővítésével épült meg a 15. században. Ezt igazolta a kutatás is: a szentélyét bővítették, északi oldalához tornyot és egyszárnyú, emeletes kolostort építettek. A ferencesek a 15. század végén vették használatba, majd a 16. század közepe táján elhagyták.
Zala megyei ferences kolostorok kutatója és a szentgróti maradványok régésze – a Göcseji múzeum egykori igazgatója –, Vándor László szerint a török hódítás előtt a megyében 7-8 kolostor létezett; a 15. század második felében a pálosok további két vagy három kolostort engedtek át a ferenceseknek. A korábbi alapításúakban a mariánus-, a 15. század második felében alapítottakban – Egervár, Tárnok, Zalaszentgrót – az obszerváns ág szerzetesi működtek. Ez utóbbiak építészeti kialakításának közös jellemzője: a templomok egyhajósak, a szentély a sokszög három oldalával záródik, a torony a szentélyzáródás északkeleti sarkához épült, a toronyaljból közvetlen átjárás nyílt a szentélybe, a hajónak két bejárata volt, egy a nyugati, egy a déli oldalon. A kolostor mindig a templomtól északra helyezkedett el. Ezek a jellemzők megfelelnek a ferences templomépítészet Magyarországon általánosan elterjedt változatának.
A 18. századi bontásokat, majd az 1980-as évekbeli régészeti feltárásokat és műemléki helyreállítást követően ma a keletelt templom egy része, a torony és hozzá csatlakozó északi szentélyfal, illetve az északkeleti sarok indítása egy támpillérrel teljes magasságban, valamint a szentély északi oldalán, részben a toronytest földszintjét képező, boltozott sekrestyefolyosó láthatók. A templom további részein az alapfalak felett alacsony téglafelfalazás rajzolja ki az egykori alaprajzot.
A templom és tornyának falait nagyméretű téglából, tiszta mészhabarccsal építették, a tartószerkezeti elemek és egyes nyílások kerete készült faragott kőből. Ezek: a szentélyboltozat fennmaradt részletei, az egyszerű sokszögű gúlaforma-konzolról indított poligonális falpillér és az abból fejezet megszakítása nélkül kiváló boltozati bordák indítása (további bordatöredékek a régészeti feltárás során kerültek elő élénk kék és vörös festéssel), míg a homlokívek és az északra nyíló ajtó keretének már csak kiszedett helye azonosítható, csúcsíves alakját a műemléki helyreállítás érzékelteti.
A ma álló szentély egy korábbi, egyenes záródású templom bővítése, ehhez a korábbi, feltehetősen a 13. század második felére datálható templomhoz tartoztak azok a boltozati bordatöredékek, melyeket a torony falában másodlagosan építőkőként használtak fel, illetve a toronyalj keleti, félköríves záródású ablakkerete. A felsőbb toronyszinteken az ablakok széle is falazott tégla káva.
A sok viszontagság és az erős felvizesedés ellenére a templom falmaradványain nagykiterjedésű vakolt felületek láthatók ma is: az alsó réteg vöröses színű, téglaporral színezet, a felső meszelt. Az északi kolostorszárny törtkőből épült, dongaboltozatos földszinti terében fennmaradt a meszelt vakolat, az emeletén másodlagos, a református használat idején vágott, szegmensíves záradékú ajtó nyílik a szentélybe, ahol ebben a magasságban egy ugyanakkor létesített karzat tartógerendáinak fészkei húzódnak.
A régészeti kutatás megállapította, hogy a templombővítés 15. századi építkezése befejezetlen maradt, a déli oldalon a korábbi templommal csak ideiglenes összekötése készült el. A szentély területén két falazott középkori sírt tártak fel, közülük az oltár előtti nagyobb két koporsó számára készült, ennek sírkövét a 19. században Könyöki József örökítette meg, rajta Béri István és nejének címere volt. Az északkeleti, kisebb sír felirat nélküli, kereszttel ellátott fedlapja ma is megvan.
A középkori templom és kolostor berendezési tárgyairól csak annyi tudható, hogy a reformáció idején „A kolostor összes értékes felszereléseit Hagymássy Kristóf vette magához és nem adta többé vissza.”
