A Veszprémi Főegyházmegye érseke, papsága és a rokonság fájdalommal, de a feltámadás reményében tudatja, hogy

Vasáros József tb. kanonok, c. főesperes, nyugalmazott plébános életének 78., áldozópapságának 53. évében, 2019. március 17-én a veszprémi kórházban türelemmel viselt hosszú betegség után, szentségekkel megerősítve elhunyt.

Paptestvérünkért március 23-án, szombaton, 11 órakor a káptalanfai Szeplőtelen Fogantatás templomban mutatunk be gyászmisét. A szertartást követően megfáradt testét a helyi temetőbe kísérjük és a feltámadás hitével helyezzük nyugalomra.

Elhunyt paptestvérünk 1941. december 15-én született Káptalanfán. 1966. április 11-én szentelték pappá Szegeden. Ezt követően káplánként működött Ajkán, a Jézus Szíve Plébánián (1966-1973), majd plébánosként Zalahalápon (1973-1979), Vaszaron (1979-1989) – oldallagosan ellátva Takácsit -, Ajkán a Jézus Szíve Plébánián (1989-1990) – oldallagosan ellátva Ajkarendeket és Bakonygyepest -, illetve Sümegen (1990-1994). 1989-1990 között kerületi esperes, 1990-1994 főesperes volt. 1994-től tb. kanonok és c. főesperes. 1994-2015 plébános a veszprémi Szent László Plébánián, oldallagosan ellátva Hárskutat (1994-1997) és Márkót (1994-2015). Plébánosként 2015-ben nyugalomba vonult, de 2018. szeptember 1-ig, fokozódó betegsége és megrendült egészsége ellenére is, hűséggel szolgálva, kormányzóként ellátta a Márkói Plébániát.

Veszprém, 2019. március 18.

“Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen.”(Lk 9, 23)

***

Papi arcélek

József atya hittanmissziója

A Veszprémi Egyházmegye legendás hírű települése Káptalanfa, amelyet csaknem fél évszázada úgy emlegetnek, mint „paptermő vidéket”.  A kisfaluból ugyanis számos papi hivatás indult az elmúlt évtizedekben. Jó termés ott várható, ahol jó a talaj. Vajon mi volt az a jó talaj, kik voltak azok a plébánosok, akik nyomán annyi hivatás született, faggatom a káptalanfai születésű Vasáros József atyát, címzetes főesperest, tb. kanonokot, a veszprémi Szent László-templom plébánosát.

Az atya boldogan sorolja a Káptalanfáról és filiáiból származó paptestvéreit, majd megvallja:

– Kiemelni a plébánosok közül nem tudnék egyetlenegyet, akiről elmondhatnám, hogy ő volt, akinek a hivatásom felismerését köszönhetem. Mindig jó papjaink voltak, közvetlen kapcsolatban álltak a néppel, a fiatal káplánokkal pedig szinte baráti viszonyban voltunk ifjúként. Buzgó vallásos falu volt a mienk. Máig emlékezetesek például a szeptemberi sümegi Mária-búcsúk, ahová gyermekek, felnőttek egyaránt gyalog jártunk mindig. Mint gyerek néha nagyon elfáradtam, de utána mégis úgy éreztem magamat, mintha kicseréltek volna.

József atya szülei fölművesek voltak, nyaranta ő is a többiekkel együtt a mezőre ment kapálni, kaszálni, aratni. Épp a szegénység és a megélhetésért való megfeszített munka volt az, ami hamar kialakította benne a vágyat, hogy olyan valaki szeretne lenni, aki az embereknek olyat tud adni, amitől az életük könnyebb lehet. Előbb buszsofőr akart lenni, akinek a segítségével bárki bárhová eljuthat, majd bányász, aki a kifejti a szenet, amelynek tüzénél melegedhetnek az emberek. Aztán ahogy nőtt, a buszsofőrségtől elérkezett előbb a tanári, majd az orvosi és végül a papi pálya gondolatához. Gimnazistaként már biztosan érezte az Úristen hívását. Nevezetes időben, 1956-ban kezdte középiskolai tanulmányait Sümegen. A forradalom szele ezt az ősi katolikus települést is megérintette. Emlékei között őrzi, hogy a buszmegállóban ő is részt vett felsőbb gimnazista társaival Rákosi Mátyás emlékszobrának ledöntésében. Nevét azzal tette „hírhedtté” a gimiben, hogy már diákként megszervezte ottléte idején, hogy legyen hitoktatás az iskolában. Abban az időben ez vörös posztó volt. Meg is fenyegették a tanárok, hogy az érettségin elhúzzák majd. Amikor pedig kiderült, hogy papi szemináriumba készül, elhíresztelték róla, hogy ő a „sümegi gimnázium szégyenfoltja”. (Emlékezetes, hogy mikor a rendszerváltás után Sümegre került plébánosnak, már megbecsüléssel tekintettek rá az iskola régi és új pedagógusai.)

Kispap éveit Szegeden töltötte. Másodéves volt, mikor édesapja meghalt, s az öccsét, aki Devecser mellett a katonaságnál segédmunkás volt, kitették a munkahelyéről, mert kiderült, hogy a bátyja papnak tanul. Kilátástalannak látszott szinte a család jövője, s megfordult benne a gondolat, hogy otthon marad, munkájával segíteni megélhetésüket. De édesanyja nem engedte. És akkor összefogott a mélyen hívő közösség és minden munkában segítették özvegy édesanyját.

József atyát 1966-ban szentelte fel Ijjas József püspök. Papi jelmondatát Máté evangéliumából választotta: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (16,24.). Első állomáshelye kisegítőként Takácsiban volt, ahonnan pár hét múlva az ajkai Jézus Szíve plébániára helyezték káplánnak. Itt kezdte meg élete, papi szolgálata legfontosabb tevékenységét, az ifjúság összefogását a hittan keretében. Elve volt, hogy a hittant nem a plébánián, a templomban eldugva kell megtartani, hanem az iskolában, mert ott mindenki tudomást szerezhet róla.   S Ajkán, ebben a szocialista városban is mindig reverendában ment és gyalog az óráira, hogy lássák, az Egyház él a nyomás ellenére is. Bár a hittanbeíratásnál ott ült az igazgató, a tanár, az üzemekből egy-egy megbízott ember, hogy lebeszéljék a szülőket, de azok kiálltak a gyerekeik, a hittan mellett, mondja. Annak ellenére, hogy többeket állásukból kitettek, vagy lefokoztak. A gyerekekkel az atya kirándult, focizott is, s egyre többen lettek a hittanon, olyanok is bejöttek az órára, akik nem voltak beíratva, s a végén már majdnem mindenki hittanos lett. A templomban is egyre több lett a gyerek, meg a felnőtt is. Ebben a szellemben munkálkodott plébánosi helyein később is; előbb Zalahalápon, majd Vaszaron, aztán újra Ajkán, utána Sümegen és most Veszprémben is. Tapasztalta ugyanis, hogy a gyerekeken keresztül lehet a szülőket is elhívni a templomba, és templomon kívül is közösségekbe szervezni. Zalahalápon egy alkalommal behívatták a községi tanácsra, ahol a KISZ-titkár, a párttitkár, a téesz-elnök és néhány „pártos” vezetőember előtt ráolvasták a vádat, hogy megszegi az előírást, miszerint hittant csak a templomban és a plébánián lehet tartani, s a fiatalokkal máshol nem lehet foglalkoznia a papnak. Megrótták, börtönbe csukással fenyegették, mert rábeszéli az embereket, hogy templomba járjanak. Szorult helyzet volt, mondja az atya, de végül melléje állt a vádaskodók közül valaki, azzal csitítva a többieket, hogy a rendkívül leromlott templomot és a plébániát a pap tataroztatta, s ezzel a falu küllemét emelte. Később az esperesi kerületben már ministráns találkozókat is szervezett az atya, s az egyházközségi képviselőtestületi tagok és a kerület papjai összejöveteleit is útjára indította. Vaszaron hittantermet építettek, melyre ’garázs’ címen kértek és kaptak engedélyt. A hittanos találkozókat is akkoriban kezdték el, és Ajkán, majd Sümegen a cserkészetet is elindították. 1989 után megalakult az egyházmegyei Hitoktatási Bizottság, s azóta hivatalosan is az egyházmegye hitoktatási referense és az Országos Hitoktatási Bizottság tagja lett József atya. 1994 óta Veszprémben a Szent László Plébánia plébánosa, és innen szervezi az egyházmegye hitoktatóinak folyamatos évi munkáját, továbbképzését, és évi lelkigyakorlataikat is. József atya e mellett sűrűn látogatja a veszprémi börtönt is az utóbbi időben, lelki foglalkozásokat tart az elzártaknak szentírásolvasással, beszélgetéssel, szentmisével.

Toldi Éva (Keresztény Élet, 2014.szeptember 14.)

 

 

Comments are closed.