Szomorú szívvel, de Isten akaratában megnyugodva tudatjuk mindenkivel, hogy 2018. január 8-án, életének 92., szerzetességének 75. évében elhunyt Pollmann Anna Apollónia CJ nővér, aki 86 éves koráig szolgálta a Regina Mundi Plébániát. Élete utolsó öt évét a rend zugligeti otthonában töltötte.

Apollónia nővér lelki üdvéért Veszprémben, a Regina Mundi-templomban mutatnak be engesztelő szentmise áldozatot január 26-án, 14 órakor, majd utána kísérik utolsó útjára az Alsóvárosi temetőbe, az Angolkisasszonyok sírboltjában helyezik örök nyugalomra.

Apollónia nővér Móron született 1926-ban, sváb katolikus családban. Fiatal lányként a Mária-kongregáció tagja lett. 1943-ban, 17 éves korában csatlakozott az angolkisasszonyok rendjéhez. 1947-ben tett szerzetesi fogadalmat. Kiskanizsa, Somlóvásárhely és Felsőörs után huszonöt évig Veszprémben szolgálta az egyházat. Akkoriban ötven nővér élt a rendházban. Jelöltként mindenféle házimunkában vett részt, majd a sekrestyési feladatokat bízták rá.
1944-ben kezdte el kétéves noviciátusát a zugligeti anyaházban. Az 1947-es fogadalomtétel után visszahelyezték a veszprémi rendházba. 1948-ban a városlődi plébánián szolgált három rendtársával. Fellendítették a hitéletet a faluban, a gyermekeknek hittant tanítottak. 1950-ben, a magyarországi szerzetesrendek felszámolása idején, a rendőrök elvitték, és állami állást ajánlottak a nővéreknek, ha kilépnek a rendből, de nem fogadták el. Ezért a pilisligeti Irgalmas nővérek házába toloncolták ötszáz másik szerzetesnővérrel együtt. Néhány hét múlva a zirci apátságba szállították őket.
1990-ben ismét lehetővé vált, hogy szerzetesként éljen, így visszajöhetett a veszprémi rendházba, ahol 25 évig végezte a sekrestyési feladatokat. 2012-ben búcsúzott el az egyházközségtől. Porga Gyula polgármester Pro Meritis-díjjal köszönte meg a nővér áldozatos munkáját a városért.

 

          „Mindenben Istent keresni…”

Polmann M. Anna Apollónia életszolgálata

(Megjelent 2010. Augusztus 15-én a Keresztény Életben)

„Mindenben Istent keresni…, mindenben megtalálni Istent. Mindenki a meghívása szerint…” – a Szent Ignác-i lelkiség ezen elvei jegyében Ward Mária intézetei, szerzetesközösségei – az angolkisasszonyok – évszázadokon át rendíthetetlen szolgáló küzdelemmel vívták meg a harcot pápai elfogadtatásukért, iskoláik fenntartásáért.

A rend magyarországi történetének nagy tanúja egy kicsi, apró termetű, de még a régiek szívósságát őrző idős, immár 84 éves szerzetesnővér, Pollmann M. Anna Apollónia megélte a második világháború küszködéseit, az egyházi iskolák államosítását, a szétszóratás borzalmait, s a veszprémi közösség újjáéledését, fiatalokkal való megújulását. Majd miután az ifjú nővéreket visszahívták a rend központjába, s idős kortársai is kihullottak mellőle sorban, egyedül maradt az angolkisasszonyok egykori Sancta Maria Intézetében, melyet még Ranolder János megyéspüspök alapított 1860-ban Veszprémben.

Móron született buzgó vallásos sváb családban, szegényesen éltek, mondja, édesapja vincellér volt egy gazdagparaszti szőlőbirtokon, ahol édesanyja is besegített neki néha a munkába. Nagyon élvezte az iskolai színi bemutatók után rendezett mulatságokat, nagyon szeretett énekelni, táncolni. Később azonban ezeket az élményeket már kis csalódással fogadta. Az iskolaévek után villanyszámladíj-beszedő lett a településen. Közben felébredt benne az igény, az olthatatlan vágy, hogy mindennap a szentáldozásban találkozzék Krisztussal. Napjai a munkába indulás előtt a templomban kezdődtek a reggeli szentmisén. Ekkoriban történt, hogy egy Mórhoz kötődő veszprémi nővér révén megismerkedett az angolkisasszonyok rendjével, s mikor egy beszélgetés során felvetődött, nem volna-e kedve belépni közösségükbe, hamarosan igent mondott. Ebben szülei is támogatták őt imáikkal. 1943 nyarán indult el Veszprémbe. A házban, a ház körüli munkákban segédkezett, s az imádság és a munka, a szolgálat betöltötték életét. Később a sekrestyési munkába is bekapcsolódott. A noviciátust Zugligetben kezdte el. A legkritikusabb időben érkezett, társaival 21-en öltöztek be akkor a háború előszelétől kísérve. A második évében karácsonykor már nagyon zavaros idők jártak. A rendházba sokakat befogadtak, menekültekkel telt meg az épület. Szenteste kezdődött meg a fegyveres harc, emlékezik a nővér. Nagy futkosásban voltak, már a kora délutáni órákban kezdték a misét, miközben kintről lövöldözések zavarták meg a „Csendes éj” örömét. Jezsuita novíciusok jöttek át a Manrézából asszisztálni, s szóltak az atyának, rövid misét mondjon, mert megkezdődött az ostrom. Szertartás után levonultak rendtársaikkal az óvóhelyre, amely tulajdonképpen a rendi ruhatár volt, tele szekrényekkel- Az éjszakát virrasztással töltötték. Reggel, amikor felmentek az ebédlőbe, ahol előző este megterítettek a vacsorához, orosz katonákkal találkoztak, akik az éjszaka során jutottak be az épületbe. Meg voltak rettenve persze mindannyian. Az egyik ruszkinak egy bejgli, a másiknak fél csirke volt a kezében, a harmadik az egyik mosogatóban mosakodott, idézi a nővér. Az apácákat csupán ruhájuk mentette meg az erőszaktól. Sokat éheztek később, főtt ételt csak babot ettek egy csészével naponta, s ahhoz egy evőkanál lekvár jutott. Néha kiosontak, összeszedték a katonalovak alól a kiszórt kukoricát, s azt is megfőzték, megették. Mikor odahozták a rendházba az orosz sebesülteket, ott műtötték őket, s nekik kellett utánuk takarítani.

Mire a háború véget ért, letelt a noviciátusuk, s ki-ki visszatérhetett a maga közösségébe. Apolka (ahogy társai szólítják a nővért) is megérkezett Veszprémbe. Itt tette le első fogadalmát. 1948-ban bekövetkezett az iskolák államosítása. Ekkor nővértársával, Molnár Edittel Katona Lajos atya mellé kerültek, a városlődi plébánián szolgáltak. Azután a rendek feloszlatásakor, 1950-ben őket is előállították s elhurcolták. Előbb a pilisligeti irgalmas nővérek házába, ahol akkor már 500 szerzetesnővér volt elzárva, majd a zirci apátságba vitték őket. Minden héten egy rendőr tartott előadást nekik, s a végén felolvasott egy három pontos záradékot („…a rend kötelékéből kilépek, elöljáróimmal szakítok, állami állást vállalok”), mondván, ha azt aláírják, elmehetnek. Senki nem írta alá. A fenyegetés az volt, hogyha nem lesznek engedelmesek, mindenkit Szibériába visznek kényszermunkára. Nehéz idők voltak; később a „szorítás” oldódni kezdett, s visszatérhettek Városlődre. Mikor Katona Lajos esperest Kiskanizsára helyezték, követték oda is, majd később Somlóvásárhelyre, s 1972-ben, mikor már nagyon legyengült, Felsőörsön teremtettek neki végső otthont. Végül 1992-ben visszatérhettek az „anyaházba”, Veszprémbe.

Nemrég a veszprémi ház jubileumi ünnepén el akarták vinni a nővértársai a zugligeti idős nővérotthonba, de ő, amíg teheti, nem szeretné elhagyni Veszprémet, mondja beszélgetésünk végén, búcsúzóul.

Toldi Éva

 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »