Advent a csendesség, a várakozás, a szeretetre vágyakozás ideje. Spinoza szerint az ember legfőbb hajtóereje, életútjának fő mozgatója a vágy, a vágyakozás a boldogság, a szeretetben kibontakozás felé. Mindannyian a boldogságot keressük. Szeretetre vágyunk, szeretet nélkül nem tudunk élni, A szeretet a lélek olaja, állapítja meg Szent Ágoston. Mindig jobbra, szebbre, tökéletesebbre vágyunk, a boldogságra törekvés születésünktől halálunkig elkísér. Tolsztoj írja az Anna Karenina előszavában: „Az ember élete folytonos zarándokút a boldogság felé, akkor is, ha ennek nincs tudatában, akkor is, ha látszólag máról holnapra él. Akkor is, ha végigfutja csupán útját a születéstől a halálig.”
A zarándokút egyes állomásai a karácsonyok, folytatja a gondolatot Pilinszky, rámutatva: „az út, maga az élet, az ember adventi útja”.
Ha rátekintünk a ravennai bazilika mozaikjára – amely az 5. századból való, egyik legkorábbi ábrázolás – azokat a bibliai napkeleti bölcseket látjuk, akiket a keresztény vallási hagyomány háromkirályokként ismer. Akik egy csillag vezetésével Betlehembe indultak a kisded Jézus köszöntésére.
Kik voltak ők? Valóságos személyek? Vagy mesehősök? Kitalált szereplői az evangéliumnak? Amolyan jelképes zarándokok? Vagy valóságos vándorok?
A tudomány e kérdésekhez nyilván racionálisan közelít, vagyis, a történet felületét vizsgálja, és elméleteket alkot róla, olykor erőszakos logikával akarja analizálni a csodát. Nem látja be, hogy a világ nagy titkaihoz rációval nem érdemes közelíteni, mert az csak részismeretekhez elegendő. Ha nem tudunk a lélek szavára a mélybe hatolni, ha bezárulunk az emberi tudást meghaladó intuíciókra, lelki impulzusokra érkező válaszok előtt, könnyen beleragadhatunk az anyagba, a sötétség szellemi sivatagába.
Az ember azonban rosszul tűri a sötétséget, a fény felé törekszik mindig. És az ember az egyedüli lény az élővilágban, aki képes önmaga fölé emelkedni, önmaga fizikai, biológiai képességeit meghaladva a spirituális térben érzékelni a racionálisan nem láthatót, felfogni a racionálisan nem érthetőt is.
Az egyedüli írott forrás Máté evangéliumában (Mt 2,1–16) olvasható a „háromkirályokról”, de nem mint királyokról, hanem napkeleti bölcsekről, akik felfedeztek az égbolton egy tündöklően fényes csillagot, amely a zsidók királyának megszületéséről adott hírt/jelet nekik. S aztán a csillag vezetésével elindultak az Újszülött köszöntésére, hogy ajándékaikat (aranyat, tömjént, mirhát) a jászolánál letegyék. Máté leírásából kiderül: úgy indultak el a csillagra hagyatkozva, hogy nem tudták pontosan az út irányát és a helyet sem, ahol majd megtalálják a Gyermeket, hiszen Jeruzsálembe érve papoktól, írástudóktól érdeklődtek a holléte felől. A zsidók adtak nekik felvilágosítást: „A próféta már megjövendölte (Mik. 5,1.), hogy a Messiásnak a judeai Betlehemben kell megszületnie”.
A tudomány a háromkirályok történetét kezdettől a biblikus meseirodalom körébe utalta, buzgón kereste ezért a racionálisan cáfolható pontjait. Kepler 1600 körül arról írt csillagászati megfigyelései alapján, hogy a Jupiter és a Szaturnusz különös együttállása okozhatta azt a feltűnő fényjelenséget, amelyről, mint ragyogó csillagról írt az evangélium. Ez a fényjelenség húsz évenként jelentkezik az égboltozaton, állította, s számítások szerint Krisztus születésének feltételezett időpontjában is ez volt látható, ezt látták/gondolták csodás csillagnak a vándorok.
Majd a tudósok tovább érveltek: Ha a bölcsek az égboltot pásztázták, bizonyára csillagászok lehettek. Mivel az eredeti görög szentírási szöveg magoi (mágusok) kifejezést használ a bölcsekre, a perzsa papság legfelsőbb rétegére gondolhatunk, vagyis perzsa papok vagy babilóniai csillagászok lehettek, mondták. A csoda leleplezése aztán így folytatódott: Az ókori jósok a csillagok állásából következtettek a jövőre, az eljövendő uralkodóra például. Bizonyos csillagállásban jó és igazságos király volt várható, bizonyos csillagállásban nem.
Ha felülemelkedünk e profán gondolatmeneteken, és a bibliai példákra figyelünk, akkor felismerhetjük, hogy bizonyára Isten szólította meg a három férfiút, mint ahogy megszólította annak idején Ábrahámot, vagy Jónást, Józsefet, Illést, illetve később Keresztelő Szent Jánost, akit elküldött, hogy tanúságot tegyen a Messiásról, a Megváltóról, aki eljövendő, akit meghirdetett az ószövetségi népnek az Úr az idők kezdetén. Ha nem így lett volna ugyanis, akkor az se volna érthető, miért is indultak útnak a vándorok a csillag nyomában, hogy egy újszülöttet megkeressenek.
A keresztény hagyomány úgy tudja, hogy hárman voltak a bölcsek, s a VI. század körül nevet is adtak nekik. Magyar nyelvterületen a nevük: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. (Német és angol nyelvterületen Caspar, Melchior, Balthasar). Érdekes, és mesés elemnek tűnik valóban, hogy az örmények szerint a bölcsek száma tizenkettő volt, a kelet-ázsiai ábrázolásokon pedig hatan szerepelnek. Egyes kutatók szerint a hármas szám az ajándékok száma alapján alakult ki idővel. Egy másik magyarázat alapján a három király a XIV. századig ismert három kontinensre utal; Gáspár Európát, Menyhért Ázsiát, Boldizsár Afrikát képviseli, kifejezvén, hogy az egész világ hódol Jézus előtt. Ezért gyakori festészeti ábrázolásuk rasszok szerint (fehér-, sárga- és fekete bőrű zarándokokként).
„Jövének távol, boldog Napkeletről / Három királyok, híres mágusok… Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről, / Kiről legenda és jóslat susog… Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja / A Kisdedet, ki a jövő királya…” – írta Juhász Gyula (Vízkeresztre).
Az ajándékok közül az arany egyértelműen királyi ajándék, a vagyon a hatalom jelképe volt mindig – ez utalás „Krisztus királyra”. A tömjént templomi szertartások során füstölőszerként használták, és a legtöbb vallásban azt jelképezte, hogy a hívek imádságai felszállnak az Istenhez. Ez tehát papi ajándék az igazi Főpapnak, Krisztusnak. A mirha főként gyógyító (fájdalomcsillapító, nyugtató) hatásáról ismert, s a szenvedő, a megszabadító, gyógyító Krisztus hatalmát jelképezi.
Hogy miként lett a napkeletei bölcsekből király a különböző ábrázolásokban, arra a szentíráskutatók adtak magyarázatot: az újszövetségi történeteknek, illetve azok szereplőinek mindig volt ószövetségi előképe. S Izajás könyvének 60. fejezetében olvasható: „Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez… Mindnyájan Sebából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicső tetteit hirdetik”.
A napkeleti bölcsek, vagy háromkirályok történetét persze lehet mesének is tekinteni racionálisan. Legendájuk szerint később Tamás apostol megkeresztelte és püspökké szentelte őket. Eredményes apostolkodó életszolgálatuk után pedig néhány nap különbséggel hitükért vértanúságot szenvedtek, s közös sírba temették őket. Nagy Konstantin császár édesanyjának, Szent Ilonának nevéhez kötik ereklyéik megtalálását a Szentföldön a 3. században, ahonnan Konstantinápolyba, majd Milánóba kerültek csontjaik, végül Kölnben egy nagy, ház alakú kő szarkofágban helyezték el őket, ahol a mai napig nagy a tiszteletük.
A háromkirályok történetét megéneklő irodalomban se szeri, se száma a mesés, filmes átiratoknak. Legközismertebbek talán a József Attila Betlehemi királyok című versére készült rajzos, szöveges, filmes változatok. De tudjuk azt is, akik hittel olvassuk a Bibliát, hogy az evangéliumi történetek nem mesék, hanem Isten üzenetei számunkra, leginkább példázatok. Példázatok, amelyek sokszor az eseményeken keresztül jelképesen, szimbólumokba rejtetten hiteles útmutatásokat akarnak adni. Isten pedig ránk bízza, hogy kibontsuk jelentésüket. A világirodalomban, de a magyar irodalomban is számtalan példát találunk arra, hogy a háromkirályok példázatával miként küldtek üzeneteket koruknak a költők.
Nagy Gáspár emblematikus versét idézhetjük erre példaként, a Hótalan a hegyek inge címűt, amelynek írásom címébe emeltem azt a sorát, amely minden ember számára igazi adventi útmutatás lehet: „El kell érnünk Betlehembe”. A költemény első olvasatban gyermekversnek tűnik mesefordulatokban gazdag nyelvi terminológiája miatt – a címe is erre vall. Hogy mégis sokkal többről van szó valójában, az már az első versszakból kiderül: „Ez a tél még megváltatlan; / nincs rá mentség, fehér paplan, / se hó se hold nem világol – / amíg fölragyog a jászol.”
E versét Nagy Gáspár az 1970-es években írta, amikor a magyar valóságban már érlelődni kezdett a kimozdulás, kitörés halvány vágya az emberekben a ’gulyáskommunizmus’, a ’vidám barakk’ fojtottságából. A költő nevéhez illőn a háromkirályos ’Gáspár-ságot’ vállalva együtt vándorol társaival Betlehembe. A fölragyogó jászol (a Karácsony) képével és a megváltás (a Húsvét) ígéretével intéz ébresztő, útra serkentő felhívást a magyarság felé. Mindkét kép tisztító, megvilágosító erejű, reménységet adó. Isten a Fény, a Tisztító Erő, aki képes megvilágítani a földi sötétséget, megtisztítani az „égi hóval” a hegyet, hófehér ingbe öltöztetni a tájat, és a benne küszködő, megtisztulásért esengő embert – sugallja a költő. Dsida Jenő egyik versében pedig már a győzelmes betlehemi kiteljesedésről olvasunk: „Néhány pásztornak megjelenik az angyal(…)és / megjelenik a csillag és tele lesz dallal / a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre / és tudni fogjuk, hogy Ő az”. (Közeleg az emberfia)
Karácsony és Húsvét összefonódása Weöres Sándornál is tetten érhető A háromkirályok imája című versében : “Mintha arany lenne, pedig kereszt. / Mintha kereszt lenne, pedig boldogság. / Mintha tanítana, pedig imádkozik. / Mintha büntetne, pedig bűnhődik. / Mintha parancsolna, pedig szolgál. / Mintha felnőtt lenne, pedig gyerek. / Mintha gyermek lenne, pedig felnőtt…”
A háromkirályok útjában tehát felfedezhetjük magunkat is, az élet zarándokútját járó embereket, akik a fény felé haladunk, bár számos megingással, botladozva, de bizakodón, hogy utunk végén az Isten vár tárt karokkal. Ahogy Váci Mihály írta: „Haza, Hozzád, hét hídon át! / Sietni síró síneken! / Utánad ezer út után! / Fergetegek, fordulatok /Forgatagából csak Feléd! / Tévelygésekből Rádtalálni, / roskadásban Téged remélni… Utánad ezer út után!…” (Haza, Hozzád, hét hídon át).
Lelki iránytűinkkel fölfelé, a világosság felé törekedve járjuk a betlehemi csillag útját, mint a háromkirályok a csillag nyomában. Vagy úgy, mint egykor az ószövetségi időkben, amikor az ÚR a választott nép előtt járt – nappal felhőoszlopban, éjjel meg tűzoszlopban – hogy vezesse őket az úton Kánaán felé, világítson nekik (Kiv13,21) a megtalált új hazához vezető úton.
Elbotlás és felemelkedés kíséri Istentől Istenig a földi háromkirályos zarándoklást. Születés és halál – jöttünk és megyünk. Az Atya akaratából, az Atya akaratára. A földi pályán ugyan szabad akarattal, de bizonytalanul és törékenyen, állandó bűnbeeséssel. Aki azonban boldogságát Betlehem felé keresi, akit a csillag vezet, az sosem fél, az könnyebben tájékozódik és annak a helytállás is könnyebb.
Mindegy tehát, hogy mese a háromkirályok története, vagy nem, mert a benső, a végső lényeget, az üzenetet ezúttal is mélyebbre ásva, a szakrális mezőben találhatjuk meg: A háromkirályok útja ugyanis élethosszig tartó belső út, adventi út. S a csillag a bizalom országútján vezet, hirdetve reménységgel: Velünk az Isten.
Toldi Éva
