2017. január 19-én éjféltájban Verona közelében egy magyar autóbusz szalagkorlátnak csapódott, majd egy felüljáró tartópillérének ütközött, kigyulladt és szinte azonnal egész terjedelmében égni kezdett. A busz utasai egy budapesti gimnázium diákjai és tanárai voltak, akik franciaországi sítúrájuk után hazafelé tartottak. A tragikus esemény többségüket álmukból riasztotta, mármint azokat, akik az ütközés következtében nem haltak meg azonnal. Az 56 utasból 16-an azonnal meghaltak, 26-an megsérültek – közülük többen igen súlyosan -, 14-en pedig megtépázottan, és úgymond „csak” lelkileg sérülten „úszták meg” a balesetet.
Megdöbbent az egész ország; de nemcsak mi, hanem az olaszok is. Mindenki segíteni akart. A kormány mozgósította az egészségügyi, szállítási, konzuli és pénzügyi apparátust. A Verona környéki magyarok tolmácsnak jelentkeztek, az olaszok pedig a legmagasabb szinttől a magánemberekig siettek a segítségükre. Itthon gyűjtést szerveztek a károsultak költségeinek fedezésére. Az egész ország, és a határokon túliak is megrendülten emlékeztek, imádkoztak és nemzeti gyásznapot tartottak.
Ez a tragédia fantasztikusan szép, mély és igaz emberi értékeket hozott felszínre a honfitársak sokaságából. Hirtelen az értékelés első helyére került az élet, főleg a fiatalok, a gyermekek reményteljes és pótolhatatlan élete. Úgy látszik „nekünk Mohács kell”, tragédia, tűz és halál, meg sok mélyen szántó lelki seb. Gondolkodni, újrakezdeni, vagy máskép folytatni az életet csak a túlélők és a megérintettek tudnak.
Mondhatná valaki: de hát ezek mind ártatlan áldozatok voltak…! – Igen, de hát most már nem is arról beszélünk, hanem az életünk értelméről. Ez a tragédia megajándékozott bennünket életünk értelmének újrafelfedezésével. Minden további érték semmibe vész, ha ez az első megsemmisül. Életünk, annak gondozása, biztonsága, szellemi-lelki java mindannyiunk egyéni és közösségi hivatása.
Napokon keresztül reggeltől estig hallgattuk és láttuk a veronai eseményeket. Közben elhangzott egy egymondatos hír: ezen a hétvégén itthon heten haltak meg közúti balesetben, és hatvan személyi sérüléssel járó baleset történt. Egy év során Magyarországon egy falunyian halnak meg hasonló körülmények között, és több tízezren sebesülnek meg. – Itt most megálltam az írásban… hogyan is fogalmazzak tovább? Milyen kérdést tegyek fel, amely helyénvaló és előremutató lenne? Szabad-e azt írnom, hogy személyválogatók vagyunk? Az egyiknek megadunk mindent, a másikat pedig tudomásul vesszük, mint az aznapi időjárást? Pedig a többi – igen sok áldozat – között is ott vannak az ártatlan kicsinyek, az öregek, a javakorbeliek, a hozzátartozók között pedig gyászoló árvák, özvegyek, testvérek és rokonok, az egy életre megrövidítettek és megnyomorítottak. – Igaz, hogy mellettük is megtalálható az egészségügyi és társadalmi segítség, meg a jó emberek testi-lelki támasza.
Ebben az esetben is fontos a tanulság levonása, amely a „véletlenségen” túl a felelősségre vonatkozik. A múltra vonatkozóan elvégzi dolgát egy részről kinek-kinek a saját lelkiismerete, más részről pedig a társadalmi jogszolgáltatás. A jövőre vonatkozóan pedig marad a bölcs megfontolás lehetősége, amely eltűnődik az emberi élet felbecsülhetetlen értékének elsődlegességén, a biztonságon, az ember lelki értékein, s közben számba vesz minden anyagi lehetőséget, hibát vagy bűnös károkozást.
És végezetül: ha már az emberi élet értéke minden más értéket megelőzően az első helyen került szóba, akkor tegyünk fel egy nagyon lényeges kérdést: Lehet-e különbséget tenni emberi élet és emberi élet között? Lehet-e különbséget tenni az igen fiatal és a nagyon öreg élete között; a fogyatékos és az egészséges élete között; a honfitárs és egy távoli kultúrához tartozó élete között; a nő és a férfi élete között; a szimpatikus és az antipatikus élete között? Stb. Minél tovább boncolgatjuk ezekkel a kérdésekkel magát az emberi életet, annál világosabb, hogy az emberi életnek nincs alternatívája. Különbség csupán egy konkrét helyzetben lévő emberi élethez való viszonyunkban lehet, mégpedig abban, hogy védelemre, segítségre szorul-e, vagy gyönyörűen boldogul a maga lehetőségei szerint. Minél kiszolgáltatottabb egy emberi élet, annál nagyobb felelősséget igényel elsősorban attól, aki legközelebb áll hozzá, mint például a kisgyermek a szüleinek, egy magatehetetlen beteg a családjának, egy sebesült annak, aki először rátalál, és ez a rászorultság és felelősség tovább terjed az emberi kapcsolatrendszer fokozatai szerint, amit felülír a szeretet és a jóakarat mércéje.
Ezen a ponton felmerül az a kérdés, hogy vajon létezik-e olyan szint, amiben már egyáltalán nem kell értékelni az emberi életet, bármit lehet vele csinálni, akár el is lehet pusztítani?
Elgondolkodom: A legtapintatosabb védelemre szoruló magzati emberi élet még csak egy hónapos, és már dobog a szíve. Két hónapos korára kialakulnak végtagjai, láthatóak ujjai, a szája, az orr, a fülek, a szemek, sőt a szempillái is. Három hónapos korára már funkcióképesen működik az agya, és irányítja testi szerveinek működését. És ekkor még teljes tudatossággal életveszélynek van kitéve a hozzá legközelebb állók részéről. Magyarországon naponta száz-százötven, évente harminc-negyvenezer magzat életét oltják ki, majd lágy részeit kiszippantják, csontocskáit összetörik. Kik teszik ezt? Hát azok, akik esküt tettek az élet védelmére, vagy akik lemondanak arról, hogy saját gyermekük édesanyának vagy édesapának szólíthassa őket. Ők a néma sikoly áldozatai; de nemcsak a parányi emberi életek, hanem mindazok áldozatok, akik ezen életek ellen tanácsolnak, bíztatnak, segítenek, cselekszenek, szóval akik akarják halálukat. Így a lelki áldozatok száma eléri az évi százezret. Szegény boldogulni vágyó Magyarország! Mennyi súlyos terhet kel évtizedek óta hordoznod és gyógyítgatnod! Ne hagyd abba az élet szeretetéről és a testi-lelki sebesültek jóakaratú gyógyítását, mert akkor még van remény.
Dr. Balázs Pál
