Október 6. hazánkban az aradi vértanúk emléknapja. Annak a 12 magyar tábornoknak és egy ezredesnek, akiket az 1848–49-es szabadságharc leverése után, az abban játszott szerepük miatt, Aradon kivégeztek. Bár ezen honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi így.

Október 6.-án tartotta őszi zarándoklatát a Családpasztorációs iroda is. Valamiért sűrű volt ez a hétvége, többen is említették, hogy több, szívüknek kedves program is ekkor zajlott.

A találkozó a Salföldi majorban volt. János atya rövid elmélkedésével indultunk a falu kőkeresztjeinek felkeresésére. Az emlékhelyek között a rózsafüzért imádkozva haladtunk, majd megállva hallgathattuk az atya komoly, vagy éppen vicces gondolatait, történeteit.

A Pálos kolostorromig sétáltunk, ahol Somogyi György tartott egy rövid tájékoztatást a pálos rendről. A Pálosok tudásukat a haza javára fordították, és nem elsősorban magukért, hanem nemzetükért, hazájukért imádkoztak, vezekeltek, böjtöltek. Így különös módon kapcsolódott össze az Aradi vértanúk emléke a pálos kolostorromokkal ezen a napon.

Végighallgatva, majd elolvasva a rom történetét, egy különös világ képe tárult elénk az erdő közepén, és talán mai fejjel nem egyszerű elképzelni azt az életet, amelyet a remeték, majd Boldog Özséb által összeszervezve a Pálosok éltek.

Talán többekben is megfogalmazódott, hogy pár napig / hétig elüldögélnének itt a nyugalomban, és kipróbálnák milyen lehetett az akkor itt élt pálosok élete. Érdekes volt olvasni, hogy milyen szépen összefonódott a pálos rend élete a magyar történelem hullámvasútjával, és talán nem véletlen az sem, hogy Pázmány Péter miképp látta ezt az összefüggést:

Ha tudni akarod az ország sorsos állapotát, tekints Remete Szent Pál rendjére. Ha számukat fogyni látod, tudd meg, hogy az országnak is rosszul áll a szénája. De ha Őket növekedni látod, tudnod kell, hogy az ország is felemelkedőben van. (Pázmány Péter)

Gondoltam, most könnyen megtudom, mire számíthatunk a jövőben. Fölhívtam hát a Pálos tartományfőnökséget, hogy kiderüljön, miként alakul hazánk sorsa. Reméltem, hogy jó hírt kapok, de míg 2008-ban 22 szerzetes élt a rendben, napjainkban 18-an vannak hazánkban. Ha hihetünk a fenti soroknak, akkor rosszul áll a szénánk.

Na de mit kezdjünk ezzel a hírrel, és mi lehet erre részünkről a válasz? Megtehetjük, hogy azt mondjuk ilyen a világ, de a fő kérdés inkább az, hogy mit teszek én magam, hogy ne ilyen legyen.

Talán a fő üzenet, melyet érdemes megfogalmazni, hogy mint Boldog Özséb látomásában – mely utat mutatott neki a Pálos rend megteremtéséhez – a sok kis lángnyelv egy nagy tűzzé, fénnyé összeállt, és nekünk is ezt kellene tenni. Ki-ki a maga helyén, a saját környezetében, ahol él, tevékenykedik, találja meg azokat a feladatokat, melyek pont rá várnak. Igent mondjon rájuk és elvégezze azt. Nem nagy dolgokat vár el tőlünk a Jó Isten, hanem csak olyanokat, amire megkaptuk a talentumot is.

Napjainkban egyre több a pszichés probléma, a növekvő jólét ellenére sokan egyre kevésbé találják helyüket. Egyre több a magába zárkózó ember, akit frusztrál, hogy a másiknak még többje van, mert sokszor nem látja a vergődést a jólétnek látszó életforma mögött. A megoldás inkább a kifelé fordulás. Meg kéne találni az utat a másik emberhez, beszélgetni, segíteni embertársaikon, hisz a kívánt boldogság ezen az úton vár ránk.

Ezért jó összejönni a Családpasztorációs közösségbe, mert itt mindig találunk pár gondolatot, szót, amely továbblendít minket utunkon, mert ha mindenki csak egy kicsit fényesebben ragyog, attól a nagy egész lesz sokkal fényesebb.

PSz

 

DSC06022
DSC06046
DSC06072
DSC06128
DSC06035
 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »