Udvardy György érsek mutatott be szentmisét a veszprémi Szent Mihály Bazilika Főszékesegyházban Mindenszentek ünnepének estéjén Nagy Károly apát, kanonok, plébánossal.
“Örvend és ujjog ez Egyház, mert mindaz, amit a boldogságmondásokban hallottunk, valóság” – kezdte a szentbeszédet a főpásztor. Mindenszentek ünnepe a krisztusi út igazságát húzza alá, a krisztusi cselekvés mindenhol érvényes mindenki számára. Ezen a napon ünnepeljük a beteljesedést, az előttünk járó szenteket, szeretteinket, akikről hisszük, hogy Krisztus boldogságában vannak.
Mindenszentek ünnepén hangsúlyosan ünnepeljük, hogy Egyházunk Szent, vagyis Istenhez méltó, olyan amilyennek Isten a teremtés kezdetén megálmodta. Az Egyház gyengeségeink ellenére is Szent- hangsúlyozta György érsek. A mi igazi valónk, hogy életszentségre kaptunk meghívást, de az ünnep lehetőséget ad konkért cselekedetekre is, hogy felülvizsgáljuk, hol tartunk ezen az úton.
Ezután Ferenc pápa Gaudete et exsultate – Örüljetek és ujjongjatok című dokumentumához kapcsolódva fűzte fel gondolatait a főpásztor, mely dokumentum apostoli buzdítás a mindennapi életszentségre szóló meghívásról.
Közösségben minden útkeresés megsokszorozódik, ahogy az imádságos lelkületben is. Békés, nyugodt életre vágyunk, de csak az imádság az, ami állandóan figyelmeztet, a mi igazi viszonyítási pontunk, ki vagyok én valójában, és ezt az erőpontot az Istenben találhatjuk meg.
Befejezésül a küzdelem és az éberség fontosságát emelte ki Ferenc pápa írásából a főpásztor. Nem elég – hangsúlyozta, ha mi jók vagyunk, de meg kell küzdeni ezért a jóért, nem szabad belefásulni. Nem elegendő azt várni, hogy mások megküzdenek helyettünk, mi magunknak is meg kell küzdenünk hétköznapi, létünkhöz szükséges dolgokért, a családunkért, az emberi kapcsolatokért.
Emellett ébernek kell lenni, mert sok hasznosnak látszó, de az embert pusztító jelenséget tapasztalhatunk, amit csak az imádság által ismerhetünk fel. Fontos a megkülönböztetés, mely mindennapi feladatunk része kell legyen, ami a krisztusi életre vezet bennünket.
A Szentek előttünk járnak és hívnak bennünket – kérjük közbenjárásukat, de a meghívásban segítenek bennünket. Mindenszentek ünnepe segíthet abban, hogy különösen kérjük őket, az előttünk járókat, védőszentjeinket, de nem szabad elfeledkezni imádkozni elhunyt szeretteinkért, akiknek szükségük van a mi imádságainkra. Köszönjük meg, amit kaptunk tőlük és könyörögjünk is érettük – zárta gondolatait Udvardy György érsek.
A felajánlás előtt Nagy Károly apát, plébános kérte a főpásztort, hogy engedélyezze a plébánia híveinek a padovai Mandic Szent Lipót ereklyéjének tiszteletét – melyet az egyházközség őszi zarándoklatán vett át a hívek egy csoportjával. A Szent közbenjárásával a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készületben a bűnbánat, a szentgyónás szentségének előtérbe helyezésével segíthet közelebb kerülni az Eucharisztiához a híveknek. Az ereklye átadása után a főpásztor megáldotta a jelenlévőket.
A szentmise végén a húsvéti gyertyánál imádkoztak az elhunyt lelkekért, majd Udvardy György érsek Márfi Gyula nyugalmazott érsekkel, Nagy Károly plébánossal, az asszisztenciával és a hívekkel levonult a bazilika kriptájába, ahol az elhunytak – köztük főpásztorok, plébánosok – sírjainál imádkoztak.
Szent Lipót 1866. május 12-én született a festői szépségű Kotori-öböl egyik bejáratánál, a dalmáciai Herceg Novi városkában, egy hívő katolikus család tizenegyedik gyermekeként. Az alacsony termetű fiúban erős lélek lakozott. Eredetileg a Bogdan keresztnevet kapta, amelynek jelentése: Isten ajándéka. Beszédes nevéhez méltón már igen fiatalon, tizennyolc évesen jelentkezett a kapucinus rendbe, ahol a Lipót testvér nevet kapta.
Életútja ettől kezdve Olaszországban folytatódott: Padovában filozófiát és bölcseletet, Velencében teológiát tanult. 1890-ben szentelték pappá Velencében. Több helyen szolgált, majd 1909-től haláláig, 1942-ig Padovában élt. Fél évszázad hosszú idő – ennyit töltött gyóntatószobájának rejtekén, félhomályban, napi tizenkét órán át. Kereszt a falon, egy szék és egy térdeplő volt az összes bútorzata. Több szláv nyelven beszélt, illetve hallgatta mások bűneit, és szeretettől sugárzó arccal adott feloldozást a hozzá fordulóknak.
A nép már életében „szentté kiáltotta”, és hivatalos kanonizálására nem is kellett sokat várni. 1976. május 2-án Szent VI. Pál pápa a boldogok sorába iktatta, 1983. október 16-án pedig Szent II. János Pál pápa szentté avatta a gyóntatószék hősét és a keresztény egység apostolát. Ez a nap a kapucinus rend ünnepe lett.
Antun Gabrić, a szerbiai Tavankút plébánosa így ír a szentről: „Apai nagyapjának származási helye Nyugat-Bosznia azon vidéke, ahonnan bunyevácok sora érkezett magyar földre a török előli menekülés során. Ez valószínűsíti, hogy szentünk bunyevác származású.” Lehet, hogy ez a példaértékű ember a bunyevácok első szentje. A hazai Mándich (Mándics) família őse is a törökök elől menekülve érkezett családjával magyar földre, s lett a török hódoltság után Csávoly falu bunyevác közösségének alapítója. Így e sorok írója különösen hálás a szent gyóntatónak és az őt tisztelő Anyaszentegyháznak.
Mándics Mihály (Csávoly)
(https://ujember.hu/a-gyontatoszek-hose-szent-mandic/)
