Halottak napja

2018.11.02., Hírek rovat

Ahogy nőnek az „emberes” hónapok, egyre inkább megtelnek a temetők szerte az országban emlékezőkkel. Sokan magányosan járják a sírkerteket, mások családosan érkeznek halottaikhoz. Október végén csupa fény lesz a sírkert és gyakran találkozások szívdobbanásaitól is hangos. Mindenszentek és halottak napja összehozza a távoli rokonságot. Így születik az elmúlásból is élet.

A kegyelet koszorúinak elhelyezése a síron, a mécsesek fellobbanása, az emlékeinken való borongás, egy-egy sóhajtás mélységű ima oldozó hatással van az emberre, felszakítja azokat a korlátokat, amelyek az élők és a holtak világa között feszülnek – lét és nemlét különös koordinátarendszerének keresztjén. S miközben odagondoljuk, odaérezzük magunk mellé elköltözött szeretteinket, s lélekben beszélgetünk is velük, észrevétlenül magunk is kicsit meghalunk – legalábbis önmagunknak. Mert nem mond igazat, aki nem vallja be, hogy ilyenkor saját halálára is gondol, ismerkedik a gondolattal, hogy egyszer el kell majd válnia e földi valóságtól, és egy más dimenzióból közelíthet szeretteihez azután. A halálról nagyon keveset tudunk, akárcsak a születésről. Titok, hogy miért, titok, hogy hogyan lesz élővé, majd holttá az anyag, s hogy mi is, ki is a lélek, amely halhatatlan. Csupán annyi bizonyos, hogy földi életünknek egyetlen kijárata van, a halál, ezen a „szűk kapun” távozunk majd valamennyien egyszer egy más világba. A hívő ember tudja, hogy útjának van folytatása, és hogy a folytatás teljesebb élet lesz, minden bizonnyal új feladatokkal.

De még a nem vallásos ember is megtapasztalhatja, hogy eltávozottaink, kedveseink, akik már túljutottak a „szűk kapun”, ma is közöttünk élnek, velünk vannak, hordozzuk őket mozdulatainkban, szavainkban, tekintetünkben, s egy különös megmagyarázhatatlan létformában ma is érezzük közelségüket. S ráérzünk arra is, hogy ennek a különös Föntről vezérelt dramaturgiának a forgatókönyvében valamennyien szereplők vagyunk.

Anyám és apám közös sírja mellett a Farkasréti temető őszi levéltengerében már pici korától kis unokám is velünk koszorúz. Felejthetetlen pillanat volt, mikor talán háromévesen felnézett egyszer csak a magasba és puszikat küldött a sosem látott dédimamának és dédipapának, akik talán – mondta – egy felhő szélén, vagy egy fa koronájáról figyelnek minket, mint a mesében az angyalok. Mert bár ésszel föl nem foghatta, hogyan is vannak ők, mikor nincsenek, de mégis csak megérezhette, hogy általunk, szeretetünk révén körülöttünk, bennünk élnek mégis.

Ahogy én is érzem máig anyám bíztató tekintetét magamon, mikor valamilyen próba, komolyabb feladat előtt állok, s apám fölém hajoló figyelmét munkám során, ahogy diákkoromban szokott meglesni leckeírás közben. S szinte hallom még ma is figyelmeztetéseit, intéseit, megszokott régi szófordulatait a fülemben visszacsengeni.

Mert „a feledésben van az örök elmúlás – ahogy mondja Goethe -, de ahol a szeretet hagy nyomot maga után, ott a feledés nem juthat szóhoz.”

Toldi Éva

 

 

Comments are closed.