Szombaton új pappal gazdagodott a Veszprémi Főegyházmegye, amikor dr. Márfi Gyula érsek áldozópappá szentelte Östör Dániel diakónust. A délelőtt tíz órakor kezdődő szertartáson ugyanakkor érsek atya diakónussá avatta Szalontai István növendéket.

A Főpásztor a szentelendőkhöz szólva arra intette őket, hogy törekedjenek  a mértéktartó tekintély megszerzésére és megőrzésére. Legyenek tudatában annak, hogy a katolikus Anyaszentegyház képviselői nemcsak a templomban, hanem mindenütt. Ugyanakkor maradjanak mindig szelídek és alázatos szívűek. Ne féljenek a kudarcoktól, Isten minden jó szándékú erőfeszítést számon tart és megjutalmaz. Higgyék el, hogy az átmeneti vereségek  után miénk a végső győzelem.

A homília után következett a jelöltek ígérete majd a Mindenszentek litániája alatt a szentelendők a földre borultak, míg mindenki térdelve imádkozott.

Végezetül Szalontai István a diakónusok liturgikus öltözetét, a dalmatikát, Östör Dániel pedig a miseruhát öltötte magára, a főpásztor kezéből pedig átvette szolgálata jel­képeit, a Szentírást, valamint a kelyhet. A diakónus legfontosabb feladata ugyanis a krisztusi tanítás hirdetése, míg az áldozópap naponta szentmisét mutat be a hívekért.

Östör Dániel köszönetet mondott elöljáróiknak, tanáraiknak, hivatásukat segítő papoknak, szülőknek, családtagoknak, hogy bátorították őt ezen az úton.

A szentmise végén dr. Varga István a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola- és a Boldog Gizella Szeminárium rektora, akit ötven éve szentelték pappá, illetve dr. Galambos Iván ny. gyulafirátóti plébános, teológiai tanár valamint Gyűrű Géza pápai prelátus, ny. érseki helynök, volt balatonfüredi plébános, akik hatvan éve részesültek a papszentelés kegyelmében  arany- illetve gyémántmisés áldásban részesítették a jelenlevőket.

[simpleviewer gallery_id=”900″]

A felszenteltek hivatásukról így vallanak:

Östör Dániel

Gyermekkoromtól kezdve vallásos neveltetésben részesültem. Mindig fogékony voltam a szépre, a művészire. Az első vallásos élményem a templom szépsége volt, és a kántor hangja. Kisgyermekként azt hittem, hogy a kórusról maga az Isten szól hozzánk. Később rájöttem, hogy csak a kántor énekelt. s amikor a teológiával mélyebben kezdtem foglalkozni, akkor döbbentem rá, hogy Isten valóban szól hozzánk a szentmisén. A templomok szépségében, a liturgiában, a liturgikus zenében jelen van az Isten, és ezeken keresztül folyamatosan szól hozzánk.

A templomi szolgálat az életem része volt, még akkor is, amikor a lázadó kamaszkorban talán távolabb kerültem Istentől. Így hát ez maradt a lelki beállítottságom. Sokkal inkább érdekel a misztérium, az életünkben megjelenő Isten, mint a filozófiai, pszichológiai fejtegetések. A teológiában is azok témák érintenek meg a legjobban, melyekre nincs magyarázat, melyek csak az Isten és az ember különös kapcsolatából érthetőek meg.

A szemináriumban sokat tanulhattam. Nem csak a tudományokba nyerhettem bepillantást, hanem önmagamba, és Istenbe is. Az Istenbe vetett bizalom az, ami fő hajtóerővé vált. Újra és újra le kell küzdeni magunkban azt az igényt, hogy mi magunk irányítsuk az életünket. Éleslátás, és rengeteg alázat kell ahhoz, hogy Istenre bízzuk magunkat. A papi erények elsajátításában ez az egyik kulcsmozzanat. Talán ez lelki munka is közrejátszott abban, hogy diplomadolgozatomat a szabadságról írtam. Sok hívő és nem hívő gondolja azt, hogy ha valaki a papi pályát választja, élete nem szól másról, mint az örökös lemondásról. A lemondás nyilvánvalóan jelen van, főleg a képzés elején, hiszen ilyenkor egy teljesen új életformát kell megszoknia a növendéknek. Úgy tapasztaltam, hogy közeledve a szentelés felé, egyre inkább el tudtam fogadni, meg tudtam szeretni ezt az életformát. Nem lemondásnak tartom a nőtlenséget, a zsolozsma végzését, a kizárólag Istennek szentelt életet. Ezek által igazán szabaddá váltam, és remélem, hogy – bár az Istenért vívott küzdelem papként sem szűnik meg – Istennek ezt az ajándékát mindig hálával tudom elfogadni.

Jelmondatomként egy zsoltársort választottam: „Énekeljetek az Úrnak új éneket.” Ez nem csak az egyházzene iránt érzett vonzódásomra utal. Az új ének, nem más, mint az előbb említett szabadságban megnyilvánuló, Istentől áthatott keresztény élet. Olyan élet, mely nyitott Isten sugalmaira, jelenlétére, nyitott arra, hogy mindig formálódjunk és bátran lássunk neki áthatolhatatlannak tűnő falak lebontásának. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt az éneket az Úrnak kell énekelnünk. Nem embereknek akarunk tetszeni, és nem önmagunk kényelméért munkálkodunk. Isten arra hív minket, hogy lépjünk be az ő szeretetközösségébe azáltal, hogy énekünkkel, életünkkel megdicsőítjük őt.

Szalontai István Balázs

1991-ben születtem Városlődön. Szüleim és nővérem körében nőttem fel. Középiskolás éveimet Pápai Gazdasági Szakképző Iskolában töltöttem, ahol négy év elteltével érettségiztem. A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolára jelentkeztem, katekéta-lelkipásztori munkatárs szakra. Csak két év elteltével jelentkeztem papnövendéknek a Veszprémi Főegyházmegyébe excellenciás Márfi Gyula érsek atyánál, aki fel is vett 2012-ben. Addigi életem korántsem egy folyamatos és tudatos készület volt a papi szolgálatra, mint ahogy azt a fiatal koromból akár következtetni is lehetne. Utólag visszanézve azért akad néhány jel arra, hogy hivatásom már csírájában megvolt, mint például az, hogy mindig is szerettem misére járni és hittan volt a kedvenc tantárgyam a matematika mellett. A másik ilyen jel, hogy már 13 éves koromtól nagyon szerettem ministrálni. Ez volt az egyik indok, amiért a Hittudományi Főiskolára jelentkeztem. 20 éves koromig csak ritkán gondoltam arra, hogy pap legyek, akkor is hamar elhessegettem, részben mert családot akartam, részben mert nem tudtam elképzelni, hogy én képes legyek arra, amit a papok tesznek. Aztán 20 évesen egy papszentelésen olyan élményem volt, aminek következtében életemben először „igen”-t mondtam a hívásra. Ezzel az egy „igen”-nel szerettem volna hátradőlni és azt mondani: „most már célba értem, többre már nem lesz szükség!” Rá kellett jönnöm szépen apránként, hogy egy „igen” nem elég, évről évre, hónapról hónapra, sőt volt hogy napról napra újra és újra meg kell erősítenem az elhatározásomat, ha valóban pap akarok lenni. Tehát a pappá válási folyamat hosszú, amelynek egyik állomása a diakonátus. Szent Pál szavaival zárom soraimat: „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3,13-14)

 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »