Szeptember 16-án gyalogos zarándoklat indult Budapesten a Városmajorból Máriaremetére Mindszenty bíboros 70 évvel ezelőtti férfi-zarándoklata nyomán. A sokaságot Bíró László és Székely János püspök, Lambert Zoltán kanonok vezette. A kegyhelyen szentmisét mutatott be Erdő Péter bíboros, prímás.

Hét órától várták a zarándokokat a városmajori Jézus szíve-templom előtt. Kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek: szülők gyerekekkel, idős emberek, osztályok tanáraikkal, iskolájuk zászlóival, valamint plébániák, közösségek a fővárosból, az ország különböző részeiből, de külhonból is. Közöttük járt-kelt Lambert Zoltán atya, a vendégfogadó plébános, aki előrehaladott kora és közelmúltbeli betegsége ellenére vállalkozott az útra, végig gyalog tette meg a kegytemplomhoz vezető mintegy 14 kilométeres távot.

Jubileumi zarándoklat kiindulási pontja volt a Városmajor. „Lángtenger kell az egész magyar földre imádságból, hitből és engesztelésből” mottóval szervezték meg Mindszenty bíboros 1947-es híres férfi-zarándoklata nyomán az idei zarándoklatot, felajánlva az Egyházért, a magyar hazáért és a családokért, mely a nyolcadik a rendszerváltás után hagyományteremtő céllal életre hívott zarándoklatok sorában.

Borús ég alatt gyülekeztek a zarándokok szombaton reggel. A menet őszies hangulatban indult, énekkel, imával, Székely János püspök áldásával. Elöl mentek a ministránsok, az esztergomi és a központi szeminárium növendékei, mögöttük kígyózott sok kilométer hosszan a zarándoksereg. A menetben ismerősök üdvözölték örömmel egymást. Hol beszélgetve, hol csendben, hol imádkozva haladtak először a Szilágyi Erzsébet fasoron, majd a Hűvösvölgyi útra kanyarodtak rá. Közben bepróbálkozott az eső, de végül kitisztult az ég, és az Ördögárok úton már sütött a nap. Ezen az 1947-es képest megváltozott útvonalon halad már több éve a menet, alkalmazkodva a tömegközlekedés járataihoz – tájékoztatott a szervezők nevében Kovács Gergely posztulátor, Mindszenty Alapítványi képviselője.

A gyaloglók teljes szélességben elfoglalták a menetirány szerinti sávot, a szembejövők lassan haladva közlekedtek. A város élete kicsit megakadt ezen a szombati napon, amikor az imádkozó menet foglalta el a járművek útját. „Rohanó világunk kicsit lelassítani kényszerült. Sokaknak meg kellett állni, mert egy másik sokaság ünnepelt. Remélem, eljuttatja hozzájuk ünnepünk az üzenetet: Jézus, Megváltónk értünk kereszthalált halt és feltámadt, és nekünk is ezt a feltámadást ígérte” – fogalmazta meg élményét Csépányi Gábor, az esztergomi szeminárium spirituálisa.

Az útvonalat a rendőrök mellett több iskola – köztük a Szent Angéla, a Szent Gellért, az Egyetemi Katolikus Gimnázium és a Szent II. János Pál Gimnázium – kerékpáros diákjai biztosították, rendre megállították a bekötő utak forgalmát az áthaladás idejére. A menetben úgy ötven méterenként hangszórót magasba emelő fiúk-férfiak haladtak, így tudott a sokaság együtt imádkozni, énekelni, és követni a zarándoklatot vezető atyák elmélkedéseit. Először Székely János püspök beszélt Mindszenty József életéről, lelkipásztori szolgálatáról, majd Bíró László püspök foglalta össze, mit jelentett a hercegprímás számára a Pannonia Sacra eszméje. Harmadikként Blanckenstein Miklós, az esztergomi szeminárium rektora a 2020. évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus vonzatában arról beszélt, hogyan gyakorolhatjuk ma Mindszenty bíboros imára való felszólítását a mindennapjainkban.

Dél körül, gondolatokkal, imával, énekkel és sok baráti beszélgetéssel érkezett a menet a Remete-hegy és a Hosszú-Erdő-hegy közötti szurdokvölgyön át a kegyhelyhez.

A templomot körülölelő parkba a főkapun át belépőket nem csak Esterházy László pápai káplán, máriaremetei esperes-plébános fogadta – szimbolikusan maga a hercegprímás is: Mindszenty József szobrát a napokban állították fel a Kisboldogasszony-bazilikához vezető főút tengelyében. A bíboros életnagyságú alakját Rieger Tibor Magyar Örökség és Pro Cultura Christiana díjas szobrászművész formálta meg. A szürke gránit posztamensre állított alkotást Erdő Péter bíboros, prímás áldotta meg.

Az ünnep csúcspontja a szentmise volt. Erdő Péter főcelebráns mellett számos paptestvér állt a szabadtári oltár körül. Megteltek a kerti padok, a templom padjai, a diákok földre terített pokrócokon, kabátokon ülve vettek részt a szentmisén.

A szónok Erdő Péter bíboros volt. Szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.

Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak!
Kedves Paptestvérek, Szerzetesek!
Kedves Zarándok Testvéreim!

Hetven esztendővel ezelőtt, 1947. szeptember 14-én éppen a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén vezetett Mindszenty bíboros úr felejthetetlen zarándoklatot ide, Máriaremetére. Magának az ünnepnek a története fordulatokban gazdag és a kereszt tiszteletével, a kereszt ereklyéinek elterjedésével meg a jeruzsálemi zarándoklatokkal szorosan összefügg. Eleinte a Szent Kereszttel kapcsolatos ünnepek közül szeptember 14-e a Szent Kereszt feltalálásának ünnepe volt, később a Szent Kereszt felmagasztalása került ennek az ünnepnek a középpontjába (Exaltatio crucis). Jelenleg a Martyrologium Romanum ezt a napot Festum Exaltationis Sanctae Crucis–nak nevezi, vagyis a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepének, amely arra emlékeztet, hogy a Krisztus sírja fölé emelt jeruzsálemi Feltámadás-bazilika (hétköznapi nevén: a Szent Sír bazilika) felszentelése után felemelték és tiszteletben részesítették a keresztet mint a húsvéti győzelem jelvényét és mint azt a jelet, amely majd feltűnik az égen és meghirdeti az egész világnak Krisztus második eljövetelét.

A kereszt tehát magának az Istennek a győzelmét hirdeti. Krisztus keresztáldozatával önként vállalta a végső engedelmességet és szeretetet az Atya iránt. Ezzel legyőzte a halált, a bűnt és a Sátánt, akit ő maga is a világ fejedelmeként említett. Saját szenvedésére készülve mondta: „Ítélet van most a világon, most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét” (Jn 12,31). Ezért ha Krisztus keresztáldozatára gondolunk, ha abban bízunk és úgy tekintünk a keresztre, akkor az valóban védelmező jel a számunkra. Védelmez a kísértéstől és a gonosztól, védelmez a saját rosszra hajló akaratunktól és könnyen értelmetlenségbe zuhanó emberi gyengeségünktől. Védelmez az általunk sokszor nem is ismert vagy értett ártalmaktól és erőktől is, mert Krisztus megváltó szeretete valóban meg akarja menteni az emberiséget és a világot. Legyen hát ott továbbra is a feszület otthonainkban, legyen ott papi szobánk falán, vegyük körül tisztelettel, szeretetettel, díszítsük akár virággal vagy a szentelt barkával, amit virágvasárnap viszünk haza. Becsüljük meg az útszéli és a határkereszteket is, mert hogyne volna szükségünk védelemre és szeretetre életünk minden területén, munkában, utazásban, emberi kapcsolatokban, történelmi viharokban. És tekintsünk fel a templomaink tornyán ékeskedő vagy városaink fölé magasodó keresztekre is, mert minden családnak, minden helyi közösségnek, minden népnek is szüksége van a gondviselő Isten különleges, megmentő szeretetére.

A kereszt jele biztatás is. Saját küzdelmeinkben minden bűnnel szemben Krisztus keresztje segít minket győzelemre. Helyesen teszik azok, akik akár nyakukban is hordják a keresztet. Szép hívő szokás, hogy a haldokló ember feszületet vesz a kezébe, vagy a feszületre tekint, amikor haláltusáját vívja. Mert a kereszt annak a győzelemnek a színhelye, amit Krisztus a halál fölött aratott. Ezért mondja Szent Péter pünkösdi beszédében: „Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta (Krisztust)” (ApCsel 2,24). Tehát királyi harci jelvény, királyi zászló jár előttünk, amikor a keresztre nézünk. Ez a királyság pedig magának Istennek az ellenállhatatlan, bölcs és szeretettel teljes uralma. Ez az az Isten Országa, amelyet Jézus hirdetett. Ez az az isteni uralom, ami az üdvösségben a mi életünket is át akarja járni. Ilyen erőtérben zajlik tehát mindennapi és küzdelmes életünk. Ilyen reménynek a hordozói vagyunk mi, keresztények.

Krisztus keresztje az isteni dicsőség fényét jelzi, amelyet szenvedésére készülve a Színeváltozás-hegyén Jézus már felvillantott kiválasztott tanítványai előtt, hogy korbács föltépte, véres holttestében, mely megszégyenítő közszemlére volt kiállítva a kereszten, észrevegyék a belső világosságot. Azt a világosságot, amely majd felcsillan az üres sírban megjelenő angyalok ragyogó ruháján (vö. Mt 28,3; Lk 24,4; Jn 20,12). Maga Jézus pedig a csüggedten távozó tanítványokhoz szegődve majd azt mondja az emmauszi úton: „Vajon nem ezeket kellett-e elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26).

Krisztus keresztjéről mondja a hívő imádság: „Ó kereszt, egyetlen remény”. Krisztus áldozatának ugyanis megváltó ereje van. Nagypénteken a halál és a reménytelenség drámája sújtotta le a tanítványokat, és a keresztre pillantva úgy érezték, hogy minden elveszett, amiben hittek és reméltek, és meghalt, akit a legjobban szerettek. Valamiképpen ma is a reményvesztés éjszakája nehezedik az egyes ember vagy akár egy-egy nép, sőt egy egész földrész lelkére. Fájdalommal és tehetetlenséggel szemlélik sokan keresztek eltűnését, vagy akár lerombolását és meggyalázását is. Mintha újra szenvedne tanítványaiban, az üldözött keresztényekben, a szétzúzott jelképekben maga a Mester, aki megígérte, hogy a tanítványokra sem vár különb sors az övénél. De éppen a Krisztussal való sorsközösség hordozza a reményt. A mindenható és irgalmas Isten a reménytelennek látszó helyzetekből, a teljes pusztulásba roskadó értékekből fakaszt új életet akár már itt a földön is. Hiszen néhány évtizede magunk láttuk a kereszténység újjászületésének csodáját Kelet-Európa tájain. De még teljesebb, még fénylőbb új életet fakaszt az örökkévalóságban, ahová a feltámadt Krisztus már emberségünket is felemelte.

Ajándékozzon Krisztus keresztje kimeríthetetlen bizakodást és erőt mindannyiunknak a mai korban is, hogy kellően érettekké váljunk szenvedésének és győzelmének képviseletére és hirdetésére. Adja meg, hogy megálljuk a helyünket az átalakuló világban, és egyszerre tudjuk képviselni Isten két fenséges tulajdonságát: az igazságot és a szeretetet.

Krisztus keresztje alatt mindvégig kitartó édesanyánk, Fájdalmas Szűzanya, könyörögj érettünk! Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk! Ámen.

Ezen az ünnepi zarándoklaton a sokaság együtt imádkozott az Egyházért, a magyar hazáért és a családokért. A főváros legsajátosabb gyalogos zarándoklatának eredete visszanyúlik a második világháborút követő hónapokba. A Magyar Katolikus Egyház élén akkor Mindszenty József bíboros állt. Ő hívta zarándoklatra a főváros és környéke híveit 1946. május 5-ére. A városmajori templomból indult el az imádkozó-éneklő sokaság, a résztvevők száma megközelítette a százezret. Az élen a bíboros haladt, maga is egyszerű zarándokként gyalogolta végig a 14 kilométeres távolságot. Az 1947. augusztus 15-én meghirdetett Boldogasszony-évben újra elindult a zarándokok menete, szeptember 14-én újra Máriaremetére vonultak. Mindszenty bíborost százezres férfisokaság követte. A következő vasárnap a nők, az ezt követő vasárnap pedig a fiatalság járta végig ugyanezt a zarándokutat. 1990, 1991 és 1992 után 1997. szeptember 13-án, ezt követően ötévente hívők ezrei zarándokoltak elődeink nyomán a Szűzanya kegyhelyére.

Forrás: Magyar Kurír

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
 

Comments are closed.



Ugrás az oldal tetejére »