Augusztus végén keresztény-buddhista találkozónak adott otthont a Tihanyi Bencés Apátság Porta Pacis látogatóközpontja. A „Keresd a békét!” címmel megrendezett vallásközi párbeszéd vendégei, résztvevői, Yamakawa Sógen zen-buddhista szerzetes – egy japán kolostor vezetője Gifu tartomány Minokamo városában –, valamint D. Szebik Imre ny. evangélikus püspök és a vendéglátó, Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjel voltak. A beszélgetés – melyet Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes vezetett – a kereszténység és a buddhizmus közös találkozási pontjairól, egymás hitének gazdagításáról, illetve az ember benső békéjének, és a világbéke keresésének, megteremtésének lehetőségeiről szólt.
A találkozó elején – mintegy motivációként – levetítették Kósa Ferenc A túlsó part című 1998-ban készült rövidfilmjét, melyben Yamakawa Sógen vall hivatásának lényegéről. Arról, hogy mit jelent a csend, a meditáció az életében, illetve az hogyan segít békét teremteni az embernek önmagával és a másik emberrel, a világgal.
Manapság az emberek hajlamosak megfeledkezni életük céljáról és értelméről – mondja a filmben a zen-szerzetes. Mi, itt a kolostorban nem akarunk tudatlanul tévelyegni, nem akarunk vakon viszonyulni a világhoz; bölcsességre és bizonyosságra vágyunk: tudni akarjuk, mi végre vagyunk itt a Földön. Hisszük, hogy mi emberek bárhol és bármikor éljünk is, képesek vagyunk igazságosabb rendet, emberhez méltóbb életet teremteni önmagunkban és a világban egyaránt.
A zen-szerzetesi életforma lényege a türelmes és elmélyült gondolkodás, hangzott el a filmben. A zazen – vagyis a zen-meditáció – a rend legfontosabb tevékenysége, ezért kisebb-nagyobb megszakításokkal, reggel, délben, este és még éjszaka is meditálnak. Ez naponta 15-17 óra elcsendesülést jelent, mondta a filmvetítés után a hallgatósággal kezdeményezett közös meditáció elején a zen-szerzetes. A meditáció révén eggyé válhatunk az éggel, a földdel, a csillagokkal – magával a Mindenséggel. S amikor a Mindenséggel való teljes azonosulás kialakult bennünk, akkor átélhetjük a megvilágosodás csodáját. Megtapasztalhatjuk, hogy teljes mértékben megszűnnek a különbségek, föloldódnak az elválasztó határok köztünk és a természet, köztünk és a mindenkori másik ember, köztünk és a Mindenség között.
A beszélgetést megelőzően Kósa Ferenc filmrendező – aki japán származású felesége révén került kapcsolatba a zen-szerzetessel –, elmesélte, hogy a film forgatása során derült fény egy rendkívüli kapcsolatra, amely a zen filozófia és József Attila költészete között lelki hidat alkot. A szerzetes ugyanis még kamaszként egy japán moziban látta Kósa Ferenc első filmjét, a Tízezer napot, melynek a végén egy fiú a tengerparton elmerengve József Attila soraival zárja a filmet: „S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban – / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben” (Alkalmi vers a szocializmus állásáról). E gondolat mélyen megérintette Jamakawa Sógent, és jelentős mértékben meghatározta a világról alkotott vélekedését, sorsának alakulását, szerzetesi küldetésbe érkezését is, mint később megvallotta.
A vallásközi párbeszédben – melyet Kósa Bálint (a rendező fia) tolmácskodása segített – Sajgó Szabolcs a portréfilm által keltett érzésekről, gondolatokról kérdezte beszélgetőtársait.
– Egyfajta transzcendens meditációt jelentett számomra betekinteni a zen-szerzetesség lelkiségébe – tárta fel érzéseit D. Szebik Imre püspök –, ismerkedni azzal, hogyan éli meg az Istennel való kapcsolatot egy más kultúrában, egy más gondolkodásmódban felnőtt ember, aki békét, nyugalmat, lelki harmóniát keres.
A buddhista szerzetes életformája ugyan a többségünktől távol áll, mondta, de abban példát adhat mindannyiunknak, hogy ő kitartóan keresi azokat a nem materiális, nem is szellemi, hanem kifejezetten spirituális értékeket, amiről a 20-21. század európai embere szinte lemondott. Bár a filmben sem, a meditációban sem hallottuk Isten nevét semmilyen formában sem kimondani, de érzésvilágában óhatatlanul benne volt az Úr, mutatott rá. E szemléletet filozofikusan panteizmusnak is nevezzük, mondván: fűben-fában, mindenben ott van az élet, a Teremtő Isten. A panteizmussal a kereszténység ugyan nem tud teljesen azonosulni, de annyit elfogad belőle, hogy nem Isten nélküli ez a világ. A keleti vallásokból éppen azt tanulhatjuk meg, hogy valamennyiünket (függetlenül vallási hovatartozásunktól) összekapcsol az a tény, hogy mind egyazon teremtett világnak vagyunk a létezői. S ha ezzel a teremtett világgal békében tudunk élni, megtaláljuk a magunk békességét is, s a másikhoz vezető utat is.
– Személyesen bennem az az érzés fogalmazódott meg, hogy lelkészként többet kellene meditálnom; e téren, bevallom, deficitet éreztem magamban – mondta a püspök.
Korzenszky Richárd perjel megállapította: sok rokonság található a zen-szerzetesség és a bencés-életforma között. A reggeli, déli, esti „megállásokat” idézte szerzetesi életükben, amikor a belégzésnek és a kilégzésnek – amely a meditáció fontos eleme a zenben is – egy egészen sajátos ritmusa alakul ki a közös zsolozsmában, zsoltározásban, zsoltáréneklésben, melynek során a csend megszületik és betölti az embert. Jó csendben lenni, sugallta a film is, jó volna még többet csendben lenni, fűzte hozzá a perjel. Az ember és a környezet, a teremtett világ kapcsolatának kérdésében Weöres Sándornak Az ima c. versét idézte, amely gyönyörűen megfogalmazza összetartozásuk titkát és törvényét, a ’porból lettél és visszatérsz a porba’ igazságát, amely bizonysága annak, hogy mindannyian ennek a világnak vagyunk a részei, és így egymásnak rokonai, testvérei vagyunk.
Sajgó Szabolcs ehhez kapcsolódva felidézte, hogy II. János Pál pápa szolgálata kezdetén szorgalmazta a nyugati és a keleti szerzetesség találkozását, s ennek jegyében meghívott zen-szerzeteseket Rómába, trappista szerzeteseket pedig Távol-Keletre küldött, azzal a céllal, hogy ismerkedjenek egymás kultúrájával, életritmusával, éljék kicsit egymás életét. Yamakawa Sógen is ekkor két hónapig Belgiumban élt a trappista szerzeteseknél. Vajon mit tanult a kereszténységnek e mélyebb hagyományából, a szemlélődő életből? – tette fel kérdést a vendégnek.
Olaszországban egy kamalduli nevű szerzetesrendben voltak mintegy húszan zen-szerzetesek, emlékezett Yamakawa a több évtizede történtekre. Mivel más volt a nyelv, nem értették egymást. Az ottani napirend, sőt a klíma is egészen más volt, mint Japánban. „Viszont a sok különbség ellenére ugyanúgy éltünk és éreztünk, mint ők – idézte. Spirituális azonosság alakult ki közöttünk.” Bár se latinul, se olaszul nem beszéltek, de együtt énekelhették a zsoltárt és részt vehettek az istentiszteleteken is. Egyik legszebb emléke ez életének, az összetartozás tudata, a béke élménye töltötte el ekkor, amely a benső csendben egyesíthet minden embert a Földön, vallotta meg zárógondolatként a zen-szerzetes.
Toldi Éva
